És általában nem közvetlenül a kéz okozza a zasszony kényszerű helyváltoztatását előidéző kontaktust, hanem (ugyancsak általában) valamely tárgy. Amely igaz, hogy (nem általában, hanem mindig) a kézben található, de azért mégsem ugyanaz, mintha a kéz az agy által irányított akaratlagos cselekedet következtében érintené a zasszonyt. Hanem csak annyi történik, hogy a kézben tartott sótartó (mondjuk a példa kedvéért) helyéről való levételkor, avagy éppen helyére való visszahelyezéskor a levegőben megtett útján nem az ideális pályára ráállva változtatja helyét, csupáncsak icipicit letér a matematikailag kissé bonyolultan, de azért mégiscsak leírható görbéről, és, mint az történik az autóversenyek látványos, ám témánk szempontjából hajszálnyit sem érdekes világában, kisiklik, a pálya mentén töri és zúzza mindazt, ami törhető és zúzható, és közben magát is. Na, a sótartóval nem így történik, mert az, ha letér a pályájáról, hát üti a zasszonyt, az meg amilyen gyenge, hát azonnal esik. Be az asztal alá. Hát ezért kerestem őt először ott.
De nem találtam.
Így hát nézelődtem a konyhában. Nem bálterem, de azért egy akkorka zasszony ott is találhat búvóhelyet magának. A szék mögött ugyan nem lehet, Michael Thonet vagy az ő nyomdokain járva hajlított fából bútort készítő valamely későbbi iparos csupán az ülőalkalmatosság funkcionális részét készítette préselt lemezből, a hát szellős, átlátszó. Szekrény alá sem kerülhetett, a lábakon álló tárolóbútorokat elölről úgynevezett szoknya védi, s egyébként is, mit keressen a zasszony a szekrény alatt? Még ha benne, bár ha ott, akkor végképp esélytelen felkutatása. Mert tudvalevőleg a konyhaszekrények az észszerű tárolás megvalósítására készült, viszonylag szellős helyek, ahol a lábosok méret szerint egymásban, a tányérok használatuk sűrűségének növekvő sorrendje szerint egymáson, az evőeszközök céljuk és felhasználhatóságuk szerint elkülönítve egymás mellett stb. – no de ez a stb., ez olyan, mint a részletekben rejlő ördög. Mert minden konyhában van mindenes fiók, ami első hallásra kalandos helynek ígérkezik, első látásra azonban kiderül, valójában csak régen (és valószínűleg soha többé) nem használt dolgok rendszerezetlen és rendetlen összevisszasága. Na, ha valamilyen úton-módon oda bekerült a zasszony, hát ott is fogja megenni a szú.
Ám ott sem leledzett.
Közben teltek a napok, meg is feledkeztem a zasszony hiányáról, egy idő után hűlt helye nem is annyira feltűnő. Meg annyi izgalmas dolog tölti ki az életet, itt van mindjárt a foci meg a politika, ezekhez állítólag mindenki ért (ami nem azt jelenti, hogy mindenkit érdekel is; na jó, a foci, az még talán), bár sokan eskü alatt vallják, a nőkhöz is. Nem is én kérdeztem rá végül, hogy ki látta utoljára s merre a zasszonyt, kitudódott az faggatózás nélkül is. Az utóbbi időben valami hűvös szelek fújdogáltak, mint mondani szokás, volt valami a levegőben. Persze, az ember ilyenkor akaratlanul is a jeleket figyeli. A mozdulat közben elakadt gesztusokat, az elharapott félszavakat. De fene sem gondolt arra, hogy a fűszertartó polc fémkeretére illesztett mágneses Pista bá’ mellett a hasonlóképp mágnestartású zasszonyának ottléte vagy eltűnte a jel. Merthogy a dekorációs és a hovatartozásbeli tudat erősítésének kettős céljával előállított zasszony immár a metakommunikációs nyelv igen kifejezőeszközévé is vált: az asszony vette le azzal a ki nem mondott, ám annál nyilvánvalóbb céllal, hogy ameddig újra nem lesz egyetértés, a zasszony a helyére vissza nem kerül.
Mostanság, amikor a konyhába belépek, tekintetem először a zasszonyt keresi. Hiába na, a jelekből, mint nyomkeresőnek az indiánregényekben, olvasni tudni kell. Már csak a családi béke kedvéért is.