A megbocsáthatatlan, felelőtlen erdőirtások, tarvágások is okai annak, hogy a hirtelen támadt záporesők, zivatarok nagy mennyiségű csapadéka feltartóztathatatlanul özönlik alá a domboldalakon. Mert nincs erdő, fa, sűrű növényzet, ami útját állná a hirtelen támadt patakoknak, felszívná, lefékezné a lezúduló vizet...
Európa egyik legnagyobb környezeti katasztrófája még a műszaki fejlettség korszaka előtti időben ment végbe. A XIII. században a virágkorát élő Velence korlátlan úr volt a Földközi-tengeren, s ezt a hegemóniát a városállam hatalmas flottájának kellett fenntartania. A délszláv erdőségekben évtizedeken át csattogtak a fejszék, kellett a fa a hajóépítéshez. A gályák elkorhadtak vagy elsüllyedtek, Velence ma már csak a turizmusban nagyhatalom, de az akkori rombolás máig jóvátehetetlen, a kopár Dinári-hegység szirtjein soha többé nem lesznek erdők.
Ha pusztán fejszével, kézi erővel visszafordíthatatlanul be lehetett avatkozni a természet rendjébe, akkor milyen esélyei lehetnek napjainkban a fejlett technológia és a rohamosan gyarapodó népesség satujába szorult ökológiának? Nyilvánvalóan semmilyenek...
A természet és gazdaság egyensúlyáról felvázolt idealista elképzelés egyelőre fából vaskarika, a pusztítás azonban óhatatlanul kiváltja az ellenreakciót. Az erősödő zöld mozgalmak rablógazdálkodás megfékezésére irányuló erőfeszítései az olcsó termelést is nehéz helyzetbe hozzák, és a sok esetben megváltó tőkeinjekció e téren nem segíthet, hiszen a külföldi partner nem érdekelt az itteni környezet védelmében sem, nemhogy a helyreállításában.
Erdély és Székelyföld már sok árvizes tragédiát élt és szenvedett végig a még sokunk számára emlékezetes 1970-es esztendő tavasza óta. Aggódom erdeink irtása, a házakat, gépkocsikat, állatokat, embert is elsodró áradatok miatt, és együtt érzek, szenvedek a károsultakkal...