Helyi emberek, építészek, természetszeretők, magyarországi tájépítészek dolgoztak évente pár hétig azért, hogy egy-egy székelyföldi település határában ízléses, vonzó, testet-lelket nyugtató kis fürdő jöhessen a világra, többnyire fák közé rejtetten, kint, a természetben. A fürdőépítő kaláka Hargita megyében kezdődött, kis késéssel onnan terjedt át Háromszékre, s az elmúlt időszakban mintegy kéttucatnyi fürdő látta meg a napvilágot. Olyanok, mint egy-egy kis ékszerdoboz, amelyet felnyitva valami lélegzetelállító, mívesen megmunkált féldrágakő bukkan elő. Mely nem csillog-villog, csupán egyszerű eleganciájával varázsol el.
Sóskútfürdő egyike ezeknek a kis fürdőknek. Könnyen megközelíthető, a Kézdivásárhely és Csíkszereda közötti útszakasz mellett található, a Kászonok elragadó térségében, Csíkkozmás és Kászonújfalu között, nem sokkal a Nyerges-tető után, a Kászoni-medence irányában. 2004-ben építették, a negyedik Székelyföldi Fürdőépítő Kaláka alkalmával, 2013-ban felújították. Három évvel születése után állapota még elragadó, bájos, több asztalka a fás, patakos lugasban, kis medencével, öltözővel, pihenővel, gyógyvízzel, még egy kis színpad is helyet kapott, ugyanis a kászonújfalusiak minden augusztusban falunapokat tartanak ott. Minden kis létesítményt fából, stílusosan készítettek el, s több míves eligazító, magyarázó táblát is elhelyeztek. Olyan hellyel gazdagodott tehát a térség, amely könnyű elérhetőségével sokaknak szerezhet örömet: nemcsak alkalmi fürdőzőknek, kirándulóknak, hanem percnyi csendet, nyugalmat keresőknek is. Autósok, kerékpárosok, motorosok bármikor megállhatnak, fenyőillatú levegőt szívhatnak, meditálhatnak, beszélgethetnek, falatozhatnak, s aki nem vezet, akár még egy-két kupicával is felhajthat, mert ilyen helyen még a szilvórium is simogat, miként a különleges, cukorbetegeknek javallott gyógyvíz. Nem csoda, ha e zsebkendőnyi nyugalomsziget belopta magát szívekbe, lelkekbe.
Annál nagyobb a keserűsége annak, aki most pillant rá Sóskútfürdőre. Miként egykori neves, ám mostanra rommá vált fürdőink – Előpatak, Málnásfürdő és társai –, e kis oázis is elindult a pusztulás biztos útján. A faépítmények még állnak ugyan, de rogyadoznak, a színpad megbicsaklott, foghíjas már, oly léptékű az elhanyagoltság, gazdátlanság érzete, hogy az, ki fénykorában látta, legszívesebben örökre elfeledné. Szemetes, de főképp a gaz, a burján, a csihány lakott be mindent, az asztalok mellé leülni már nem érdemes, de nem is nagyon lehet. A sóskútfürdői összkép siralmas, s ezen néhány szomorú  Teleki-virág sem javít.
Miért e romlás? Miért kell pusztulnia annak, mi közösségi elszántságból, munkából, összefogásból született? És nem is az a kérdés, hogy kinek a lelkiismeretén szárad e lehangoló sors, hanem e sajátos pusztulás természetrajza a nagy talány. Miért hagyjuk, hogy így legyen? Hiszen ezt a kis székelyföldi fürdőt, eme porladozó ékszerdobozunkat nem a prefektus, nem a kormány, nem a mindenkor keresztbetevők hada teszi tönkre, hanem a közöny. A mi közönyünk.