A Securitate két újabb „nacionalista magyar” megfigyelésére kapott megbízást, amikor 1964-ben a 310-es közkegyelem – függetlenül az elítélt büntetésétől – szabadon engedte a politikaiakat.
Én kolozsvári rövid tartózkodásom után Sepsiszentgyörgyre, feleségemhez utaztam, aki nem vált el tőlem, és fogva tartásom öt éve alatt számtalan kérvénye ellenére sehol nem kapott állást. Varrónő édesanyja tartotta el. Így rólam a kolozsvári Securitate levette a kezét.
Maradt azonban Csaba öcsém, aki szintén nem lehetett többet tanár, és átmenetileg kőfaragó munkával foglalkozott. Őt is rábízták „Marin”-ra (Csortán Márton, 1913–2001). Megbízóit az érdekelte, hogy „milyen elemekkel” tart kapcsolatot, milyen politikai elveket vall, és mit akar kezdeni a jövőjével. Kiemelten érdekelte a „fiúkat”, hogy ugyan ki lehet Boronkay Magyarországról, akitől pénzt kap, és aki különböző látogatókat küld hozzá. (Boronkay József Budapesten élő, gyermektelen villamosmérnök nagybátyánk volt, akinek a segítségével Csaba öcsém az életét Magyarországon szerette volna folytatni.) Csabát, aki súlyos, az egész fejét érintő, vöröses allergiás jellegű betegséggel jött haza a peripravai rabtáborból, egyelőre a nehéz anyagi körülmények között élő szüleim megsegítése és munkavállalása, nem a politika érdekelte.
Árpád, a kisebbik öcsém családunkban a legcsendesebb, legalkalmazkodóbb, igazi „jó gyerek” volt, soha nem voltak politikai jellegű megnyilvánulásai. Nem is nagyon foglalkoztatta a román állam elnyomó politikája, igyekezett megfelelni munkahelyén. Gyógyszerésztechnikus volt, de a kolozsvári kórház vegyszer- és orvosieszköz-raktárát vezette. Ám volt neki is egy szenvedélye: gyűjtötte a városokat, tájakat ábrázoló képeslapokat. Rengeteg külföldi levelezőtársa volt e témakörben cserealapon.
Íme, mi áll a kolozsvári 0916-os katonai egység jegyzékében azzal a címmel, hogy Egyes nacionalista megnyilvánulásokra vonatkozó jegyzék, 1973. szeptember 3. Kipécézik egyik levelét, amelyben írja: ha valamire büszke lehet, az a tiszta székely vér, mivel édesapja ditrói Puskás, így ő is 50 százalékban székely. (Persze, a mondata kissé ellentmondásos, hiszen édesanyánk szatmári Majercsik, akinek házassága előtt nem sok köze volt a székelyekhez, de az az igazság, hogy a nemes lófő ditrói Puskás névre valamennyien büszkék voltunk.) A továbbiakban megjegyzi a II. iroda (a belföldi elhárítás ügynöki hálózatát irányító), hogy Magyarországról, Jugoszláviából, Csehszlovákiából, Chiléből vannak levelezőtársai, és a követését az S1 (Scrisori – levelezés) ügyosztályra bízza.
Puskás Attila
