Tanácselnökök, polgármesterek, miniszterek, kormánymegbízottak jöttek és mentek, ám senki sem oldotta meg a két község számára komoly bevételi forrást és lakóinak megélhetést biztosító „kis Balaton” – 2009-ben még azt mondták, az lesz ott – ügyét. Egyértelmű felelőst keresni ugyan lehet, de találni szinte lehetetlen: az érintettek magyarázatként a változó és nehezen értelmezhető jogszabályokat, ellenfeleik politikai és magánérdekét hangoztatják, de kijut az üggyel kapcsolatba kerülő bukaresti közhivatalnokoknak és a néhai bánya felszámolását végző ploieşti-ieknek is, akiket gyávának és könnyen megfélemlíthetőnek, illetve sötét, ismeretlen érdekek képviselőinek tartanak.
Tény, hogy a sok egymásra mutogatásnak nincs eredménye, a megközelítőleg harminchektáros vízfelületű tó teljesen kihasználatlanul áll. Az odavezető utakat hatalmas kőtömbökkel zárták el, s bár gyalog megközelíthető lenne, mégsem látni senkit, aki fürdeni vagy bár sütkérezni a partra merészkedne. Valószínűleg ebben szerepet játszik az is, hogy a tónak nincs túl jó híre. Történt ugyanis néhány esztendeje, hogy egy fiatalember esett áldozatul a mély víz alattomos örvényeinek, majd nem sokkal később az újságok és a rádiók azzal voltak tele, hogy a környékére telepített akácosban medveanya telepedett meg bocsaival. A két község közötti útról belátni a tavat, jól megfigyelhető minden ott történő mozgás – ám még horgászokat sem lehet fellelni, pedig többször rebesgették, hogy valakik, akik a tóra kezet szeretnének tenni, nagyobb haltelepítést hajtottak végre.
Hogy milyen lesz e jobb sorsra érdemes tó jövője, nem lehet még megjósolni sem. Annyi bizonyos, az ügy megoldásához nem kevés politikai akaratra, illetve az igazságügyi szervek józan belátásra is szükség lesz. Félő, hogy ezek még évekig hiánycikknek számítanak, elvégre valahol ez is „magyar ügy”: megvalósulása közösségünk boldogulását, azaz megmaradását szolgálná.