Az osztálytársak a régiek maradtak, az eltelt harminc év egyikünkön sem látszik. Az oszi is a régi, régi az örökösen kotnyeleskedő esperesünk, a kémiai elemek csempelapokra festett táblázata a „kicsi” kémialaborban. A felidézett emlékek is a régiek, még ha volt is némi zavar a kicsengetést követő illegális bulival kapcsolatos megtorlásokat illetően.  De egyéb semmi nem a régi.
Nem ismerős Vitéz Mihály mellszobra az iskola leaszfaltozott parkjában. Az uralkodó arcképe a szomszédos tűzfalon ugyancsak nincs az emlékek között. És nem emlékeztünk a főbejárat utáni előtérben a vitéz alakját megörökítő domborműre sem. Úgy egyáltalán: semmi emlékünk nincs a nagy férfiút illetően. Igaz, mikor mi ott koptattuk a padokat, a nemzeti kollégium felirat sem díszelgett az épület homlokzatán.
Nem ítélhetjük el azokat, akik iskolánkat saját ízlésük, nemzeti érzésük szerint alakították. De bajom, bajunk van azokkal, akik a kilencvenes évek elején politikai alku tárgyává tették régi iskolánkat – még akkor is, ha a tanodáról való lemondás ára az volt, hogy két magyar nyelvű líceum működhessen a városban. Tudjuk, látjuk: a könyves-gyertyás tüntetések óta is sok a hátrányos megkülönböztetés a magyar anyanyelvű oktatás kárára. Keményebben kellett volna alkudozni akkor, s azóta is. Folyamatosan.
Az osztályfőnöki órán senki nem beszélt a szemet szúró változásról. Az oszi ugyan félszóval említette, hogy lenne, mit mondani az iskoláról, de bővebben nem fejtette ki véleményét. Mindannyian elsiklottunk a téma mellett. Pedig éreztük: ez az iskola nem az az iskola, hiába maradtunk meg mi régieknek, az ügyben tehetetlenek vagyunk. Régi iskolánk számunkra – és utódaink számára – elveszett. Végleg.