Édes nagyapókám, ugye, jól tudja, hogy híres vagyok az alkalmatlan vendégek elűzéséről. Ilyen szívességet már nemegyszer tettem kedves szüleimnek, amikor a Balaton mellett nyaraltunk, tettem egyszer-kétszer nagyapókának is, mert hiába a legvendégszeretőbb házigazda, vannak rettenetesen kellemetlen vendégek, akik még nagyapókát is kihozzák a béketűrésből, nemhogy Cenci nénit, aki különben is – köztünk legyen mondva – egy kissé nagyon is fukar, s rajtam kívül még saját magától is sajnálja az ételt. Hát nemrég Cenci néni is kapott vendéget, de milyet! . . .
Hallotta-e hírét, lelkem, nagyapókám, Emerencia néninek? Ugye, nem? Mit szól ehhez a szörnyű névhez? E-me-ren-ci-a. Ó, Jézusom, Szűz Máriám, segíts, még leírni is szörnyű, hát még kimondani! Próbáltam én ezt mindenképpen rövidben, például: Pciha néni (mintha prüsszentenék), Merrecica néni (vagyis: merre megy Cica néni?), így is: Eme ana néni, de valamennyi rövidítést felháborodottan utasított vissza, s megkövetelte, hogy teljes egészében mondjam a nevét. Hát jól van, gondoltam magamban, teljék kedved, s azótátul fogvást szótagolva szólítottam meg, így: E-me-ren-ci-a, s hogy ebbe bele ne köthessen, szótagolva kezdtem beszélni (például: Ked-ves E-me-ien-ci-a né-ni tes-sék e-bé-del-ni jön-ni), ami meg annyira idegessé tette, hogy inkább beadta a derekát, s megállapodtunk a Pcihában. Tehát: Pciha néni. Igen ám, de attól fogvást folyton pciházva beszéltem, így ni: Hapci, kedves há-há pciha néni – és így tovább, ami még idegesebbé tette, de mindhiába, Pciha néni – hápci! csak azért is itt maradt, borzasztóan kiszolgáltatta magát, a szobalány majd megpukkadt, mert a reggelit is, az uzsonnát is mindig levitette a kertbe, annak is a végibe, a kerítés mellé.
– Nohát, ami sok, az sok – pattogott Vica, Cenci néni szobalánya –, a jó Isten áldja meg, lelkem, Öcsikém, ugrassa el innét azt a Pcihát, vagy én megyek világgá. Most legyen nadselű gondolata! Most vagy soha!
– De drága Vica, mit csináljak, mikor ez a Pciha úgy szereti a potyát, hogy még a pciházással sem tudom kiugratni?
– Mit!? Hát még a pciházás is nadselű gondolat magának? Pciha! – pciházott megvetően Vica
Hiszen, egyéb se kellett nekem, ez a megvető pciházás megteremtette agyamban a nadselű gondolatot. – Topp! Megvan! – kiáltottam fel boldogan, amint a libaúsztatóban egy jó nagy békát pillantottam meg. Nosza, szaladtam a hálócskámért, Brekeke urat kihalásztam, skatulyába dugtam, azzal, uccu!, szereztem egy hosszú rudat, egy jó erős botot, egy jó vastag csutakot, azokat kivittem a kertből, a kerítés mellett a rudat ráfektettem a csutakra, akkor a skatulyából kivettem Brekeke urat, rátettem a rúd végére, s hogy ideje ne legyen a megszökésre, nagy hirtelen teljes erőmből rávágtam a rúd másik végire.
Mondanom se kell, édes nagyapókám, hogy a nadselű gondolat végrehajtása akkor történt, amikor Pciha néni nagy gyönyörűséggel szürcsölgette a reggeli kávét. Hiszen, az sem volt utolsó gyönyörűség, amint Brekeke úr átrepült a kerítés fölött, s egyenest a Pciha néni tányérjára huppant le. De még az sem volt utolsó gyönyörűség: látni, amint Pciha néni rémes sikoltással székestül hátrafordult, s a csésze csak úgy repült. Hogy a csésze miszlikbe tört – hát, ez egy kissé kellemetlen volt, de Cenci néni végre is beletörődött a nagy kárba (drága porcelán volt a csésze), mondván: több is veszett Mohácsnál, amihez Vica hozzátette: s ami fő, megszabadultunk attól az utálatos Pciha naccságától!
Mondhatom, édes nagyapókám, ritkán találkozott még nadselű gondolat ily nagy megelégedéssel, mert Pciha néni nyomban összepakolt, s megesküdött, hogy törjék ki a lába, ha még egyszer ide jön látogatóba, ahol békával traktálják a vendéget, s egy megvető pihá-val távozott, vagyis a nevéből kihagyott egy „c”-t. Én azonban, amikor éppen indult a konflis vele, nagyot pciháztam – s ezzel kvittek voltunk.
A másolat hiteléül: Elek nagyapó
