– Kisebbik fiának, Zsombornak a Virtuózok tévés komolyzenei vetélkedő elődöntőjében való sikeres fellépése után most már elsősorban jó szemű zenész-oktató apukaként kezelhetjük?
– Nem akarok nagyobb szerepet kisajátítani ebben, mint amennyi valójában jár nekem. Zsombort nem szántuk feltétlenül zenésznek, vártuk, merre nyiladozik az érdeklődése. Kicsit gitározott, aztán nyolcadik végén előállt, hogy őt egyéb nem érdekli, vegyünk neki gitárt, zeneiskolába megy. Most itt tartunk. Bár továbbra is van némi technikai lemaradása, hiszen meglehetősen későn kezdte a tanulást, a jók közé tartozik, és különleges zenei egyéniséggel rendelkezik, amit a vetélkedő zsűrije is kiemelt. Mi semmit sem akartunk lenyomni a torkán, nálunk mindenféle zene szól, otthon pedig inkább apa próbálok lenni, mint zenetanár. Nem kapott „mérgező” adagot régizenéből sem, s csak akkor hallgatom meg a játékát, illetve mondok róla véleményt, ha igényli.
– Ön hogyan kötött ki épp a régizene mellett?
– Története van ennek. A nyolcvanas években a sepsiszentgyörgyi Vadrózsák együttesében furulyáztam, miután a marosvásárhelyi zenelíceum elvégzését követően nem jutottam be a konzervatóriumba. 1986-ban viszont – életemben először – útlevélhez jutottam, s néhány, Hodákról származó népi furulyával a zsákomban megérkeztem Budapestre, ahol igazából nem volt, ahová mennem. Egy üveg konyakért egy taxis felvitt a Várba, ahol épp népzenész-találkozó zajlott. Ott valaki egy tételben megvásárolta valamennyi furulyámat, s miután megtudta, hogy nincs, ahol laknom, ideadta a lakáskulcsát is. De miből fogok élni? A furulyák árából vettem egy műanyag Yamaha szopránfurulyát, s kétnapi gyakorlás után kiálltam „utcazenélni” a Várban. Nagyon jól kerestem, annyi pénzem volt, hogy a Hiltonban ebédeltem. Egy hónap múlva furulyákkal és kottákkal jöttem haza. Itthon épp vásároltak a képtárnak egy csembalót – zongorát akartak, de aki érte ment, nem értett hozzá –, és Bokor Máriával ’86 decemberében már meg is tartottuk az első barokk szonátákból álló koncertünket.
– A Vadrózsa tagjai 1990 elején a világ különböző sarkai felé indultak. Önt nem vonzotta a nyugati karrier lehetősége?
– Én inkább egyetemre mentem, előbb Bukarestbe, aztán Kolozsváron folytattam. Folyamatosan régizenéltem, filharmonikus zenekarokkal léptem fel szólóban, az első ilyen koncertem Bukarestben a rádiótelevízió zenekarával, Bács Lajos vezényletével zajlott. Akadt néhány nyugati ajánlatom is, de az Egyesült Államok vagy Dél-Korea is túl távoli volt, még sok pénzért sem akartam ilyen messzire kerülni. Arról nem is beszélve, hogy a régizene akkorra már teljesen magába szippantott.
– Mit tart annyira különlegesnek ebben a zenében?
– A zeneértés, -értelmezés az igazán különleges benne. Abban a korban ugyanis egészen más volt az ember és a zene viszonya, leginkább az intim hangulat, a halkabb hangszerek, a másfajta lelkivilág ragadott meg. Akkoriban jóval ritkábban lehetett zenét hallgatni, ezért nagyon megbecsülték a zenehallgatási lehetőséget. A jelenlegi régizenetrend a múlt század harmincas éveiben kezdődött, akkor kezdték korabeli források alapján, korabeli hangszerekkel és felfogásban újra játszani. A régi hangszerek megszólaltatásának egyre nagyobb közönsége és varázsa lett, aki erre vevő, minden más zenétől különböző világot képez. Azóta már egyetemeken is oktatják a régizenét, az ív továbbra is felfelé tart.
– Mindenkit ez a bensőségesség ragad meg? Mitől töretlen e zene népszerűsége?
– Ha azt érzem, hogy valamilyen zenével már-már erőszakosan hatni akarnak, rám akarnak telepedni, akkor én védekezem. Ellentétben azzal, ha halk baráti beszélgetés gyanánt találkozom zenei élményekkel. Talán így tudnám leginkább megjeleníteni a zeneértés és előadásmódok közötti különbséget. Ennek mentén egyfajta egymásra kacsintós viszony is kialakul a régizene művelői és kedvelői között. Csíkszeredában a régizene-fesztiválon valami hasonló látszik megvalósulni, az ország különböző sarkaiból azért jönnek el évente, hogy átállított lélekkel és érzékelőkkel beüljenek zenét hallgatni a Mikó-vár udvarára.
– A középkor kommunikációs viszonyai közepette hogyan alakulhatott ki ez az európai dimenzióban is homogénnek mondható zene?
– Amikor barokk kor volt, egész Európában az volt, még ha némi csúszással is. A zenészek pedig mindig sokat jártak, adták-ajánlották őket, egymást. Akkoriban egy zeneműnek egyetlen élete volt, minden koncertre új zenét írtak. Mivel azonban nagyon hiányosak a lejegyzések, sok esetben csak egy dallamunk van, amit rengetegféleképpen fel lehet dolgozni, színt adni neki. Sokan azért szeretnek középkori zenét játszani, mert van egy dallam és kész, mellette viszont hatalmas tér nyílik a kreativitásra.
– A brassói zeneegyetemen nem régizenét oktat, hanem a fuvolatanszék vezetője. Ebben a leosztásban a régizene-beágyazottsága előnyt jelent vagy hátrányt?
– Mindenképpen előnyt, mivel ez a téma még felkutatásra vár. Doktori, habil dolgozatom témáját egyaránt az erdélyi régizene képezte. A Brassóban tanuló magyar diákokkal alapított Codex együttes pedig a tényleges zenélés élményét és sikerét kínálja. No meg azt a lehetőséget, hogy egy-egy előadásra készülve gyakoroljak, mert a tanszékvezetői, a szentgyörgyi Georgius kamarazenekarral kapcsolatos menedzselési, pályázási tevékenység mellett alig jut időm ilyesmire.
– Tartogathat különleges meglepetéseket a régizene kutatása?
– Bőven. Jó néhány dallamra nyugodtan rá lehetne fogni például, hogy késő romantika, holott a korai reneszánszban született. Carlo Gesualdo például ilyen „őrült” zeneszerző, aki kétszáz évvel megelőzte korát. De az erdélyi zene is produkált hasonló különlegességeket, így például virágénekeinket nyugodtan emlegethetnénk hungaricum gyanánt, mert sehol máshol nem fordultak elő hasonlók. A Kájoni-kódexben megjelenő Apor Lázár táncára nem lehet azt mondani, hogy műzene, ahogy azt sem, hogy barokk zene, mert nem az, de népzene sem. Erre a vékony szegmensre én a főúri zene kifejezést használom, ami egyetlen lexikonban sem szerepel. Valószínűleg a jó zeneszerzőkkel korántsem elkényeztetett erdélyi nemesség találta ki ezt a zenét. De nagyon sok a tennivaló erdélyi szinten is, mert a kutatók még nem vállalták fel igazán ennek a zenének a kibontását. Itt van például a mai napig kiadatlan Sepsiszentgyörgyi kódex, valószínűleg egy hegedűsé lehetett, legalábbis erre utalnak a hegedűre írt darabok. A Szent György Napok zenei szignója is ebből az anyagból származik. Az igényes kiadáshoz azonban fel kellene kutatni a történeti és zenei hátteret, mert a Domokos Pál Péter által megtalált és a Széchényi Könyvtárba kimentett kéziratról egyelőre csak találgatásaink vannak. Mi több ilyen felkutatatlan, kiadatlan kéziratból játszunk, ezek azonban nem mindenki számára elérhetőek.
– Miért éppen Csíkszereda lett a hazai régizene fellegvára?
– Nagyon leegyszerűsítve azért, mert az ott működő Barozda együttes rendezte az első régizene-fesztivált 1980-ban. Kájoni együttes néven ők amúgy régizene-együttesként indultak, 1979-ben tartották az első koncertjüket. Sőt, némileg leegyszerűsítve, a Barozdának azért kellett elmennie az országból, mert a magyar rendezvényként kategorizált régizene-fesztivál miatt a Securitate elviselhetetlen módon kezdte zaklatni az együttes tagjait, szinte ultimátumot kaptak, hogy menjenek, és többé ne jöjjenek vissza. A fesztivált 1986-ban tiltotta be a hatalom, 1991-ben indították újra.
– Hogyan találta meg önt ez a fesztivál – immár nem kizárólag zenész minőségében?
– 1990-ben részt vettem a műfaj egyik legrangosabb rendezvényén, az innsbrucki fesztiválon, ahol a világ legjobb együttesei játszanak és a legjobb tanárok tanítanak. Ott fogalmazódott meg bennem, hogy otthon megcsináljak valami hasonlót. A lehetőség akkor érkezett el, amikor 2008-ban László Ferenc volt kolozsvári tanárom – a fesztivál akkori művészeti igazgatója – megkérdezett: lenne-e kedvem átvenni tőle a stafétát? Azóta csinálom, úgy tűnik, egyelőre közmegelégedésre.
– Ma hol tart ez a rendezvény a szakmai elismertség tekintetében?
– Évente két-három világhírű együttes meghívására van pénzügyi erőnk, ami nem azt jelenti, hogy a többiek ne képviselnének kiemelkedő értéket, legfeljebb egyelőre nem annyira befutottak. Ha csupa világhírű együttest tudnánk felvonultatni, bizonyára közvetítene a fesztiválról a Mezzo tévécsatorna is, s ez újabb lökést adhatna az egésznek, a lehetőségeink azonban korlátozottak. Így is van évente három-négy olyan koncertünk, amelyet akár a Mezzo is rögzíthetne. Ma már a legnagyobbak is szívesen eljönnének hozzánk, sajnos, sokukat egyszerűen el kell hárítanunk, mert nem tudjuk megfizetni őket. Túlzás nélkül a legismertebb európai fesztiválok sorában tartanak nyilván bennünket.

FILIP IGNÁC
Zenész, a zenetudományok doktora, fuvola-tanszékvezető a brassói Transilvania Egyetem zeneoktatási szakán, 2008 óta a Csíkszeredai Régizene Fesztivál művészeti igazgatója. Gyergyóditróban született 1963. március 30-án. Iskoláit a marosvásárhelyi zenelíceumban végezte, 1995-ben diplomázott a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián, doktori fokozatát ugyanott szerezte 2005-ben. A Codex régizene-együttes és a Georgius kamarazenekar alapítója. Kitüntetések: a brassói Gheorghe Dima Filharmónia érdemoklevele (1993), a Kovászna Megyei Kulturális Felügyelet Szabadság a kultúrában  díja (1998).