Édes nagyapókám, én mostanában a világ legnagyobb költőjének, Petőfi Sándornak a verseit olvasgatom. Újra meg újra elolvasom egyik-másik versét, nem tudok betelni a gyönyörűséggel. Tegnap este például a Ledőlt szobor című költeményt háromszor is elolvastam, s azt hiszem, már hiba nélkül el tudnám szavalni. Egyszerre aztán, képzelje, édes nagyapókám, ebből a fenséges, szép költeményből eszembe jutott, hogy egyszer én is voltam szobor, mégpedig élő, majd ledőlt szobor, miként a Petőfi szobra, amely e hazát példázza. Igen, a magyar hazát, mely sok századon át magas hegytetején állott, aztán ledőlt…
Úgy történt az én ledőlt szoborságom, nagyapóka lelkem, hogy új szobalány állott be hozzánk, mégpedig székely lány, aki azonban már esztendők óta lakott, ami abból is kitűnt, hogy nagy begyesen állított be, s a mamát rövid Jó napot!-tal üdvözölte.
No, megállj, gondoltam magamban, hamar kifüstöllek én innen. Gondoltam ide, gondoltam oda, egyszerre csak a buksimra koppantok: megvolt a nadselű gondolat! A szalon egyik sarkában egy szobor álldogált, de szobor nélkül. Ez az állvány, persze, belül üres volt. Nos, elhatároztam, hogy szobor leszek. Hófehérre mázolom az arcomat, elhelyezkedem az állványban alkonyatkor, s ott állok, míg bejön Katóka, akinek otthon, ugye, Kati volt a neve. Közöltem Andrissal nadselű gondolatomat, helyben hagyta, megbújt a függöny mögé, amely előtt a szoborállvány álldogált, s izgatottan vártuk Katókát.
Szerencsére nem sokáig kellett várnunk, belépett Katóka, s a mikor megpillantotta kísérteties pofikámat, nagyot sikoltott.
– Heh! – szólaltam meg én dörmögő hangon – ki vagy te, földi féreg? Hogy mered zavarni nyugalmamat!?
– Mit? – szedte össze magát hirtelen-váratlan Katóka, azt hiszed, megijedek tőled? Székely leány vagyok én! Tudd meg, hogy én a leánya vagyok annak a székely asszonynak, aki még az ördögtől sem ijed meg, várj csak, lelkes lelköm! Hozom a kefeseprűt!
– Tyű! Ennek fele sem tréfa – mondám én. – Kitelik tőle, hogy elnáspágol a kefeseprűvel. Hé, bátyó – szóltam Andrisnak –, kapaszkodj bele az állványba, döntsed magad felé, hadd mászok ki belőle.
Egy-kettőre ledűlt szoborrá váltam, az állványból kimásztam, aztán mind a ketten meghúzódtunk a függöny mögött, s vártuk, hadd lám, mi lesz. Hiszen nem kellett sokáig várakoznunk, rohant be Katóka a kefeseprűvel, mint valami lándzsával, s ádáz haraggal döfte meg az állványt. Persze, az üres állvány rögtön felfordult, s a hős székely leányzó most már csakugyan hitte, hogy ördög volt benne.
– Köszönd, monda nagy diadallal, hogy elinaltál ebadta ördöge! – s büszkén jelentette a mamának, mint füstölte ki az ördögöt. Andris meg én ártatlanul hallgattunk, a mama pedig megdicsérte Katókát:
– Bravó, Katóka, csak füstölje ki máskor is az ördögöt! Mert bizony ide néha-néha ellátogat. És hirtelen felém villant a mama szeme, s ebben a villanásban benne volt: Hát bizony ez a nadselű gondolat hátrafelé sült el, édes öregem!
A másolat hiteléül: Elek nagyapó
