Mintha ettől a mostani világtól nagyon különböző, valamilyen másik világban ülnénk, szánakozón is, kicsit rémülten is, jó adag kesernyés halálízlelésben, belenyugodván, hogy hiszen ha Bella Istvánnal is megtörténhetett, akkor talán egyszer velünk is megesik a búcsútlan búcsú.
Ülünk a Magyar Írószövetségben, szólal az egyik, föl-fölriad a csend, borzolódván a néhai költő verseitől. Közben halkan beázik a szövetség elnöke fölött a mennyezet, be, nincs annyi pénze sem a Magyar Írószövetségnek, a magyar kormánynak, hogy azt legalább kijavítaná. Beázik itt, ebben a hazátlan hazában itt is, ott is. Bella István is megmondta, százszor is, hogy baj van, s még nagyobb baj is lehet a magyar nemzettel, ha így és senki nem vigyáz rá. Legfőképpen ő maga sem, a nép.
Aztán abbahagyta a lázadást.
Most csak úgy belegondolunk, hogy 68 éves lenne az idei rittyegő nyárban, de hát nem lehet. Lapozgatjuk megborzongva a minapi barát immár holta utáni könyvét, benne kamaszkori kristály verseit is. Csupa szépség, apasirató, szegénységben föltulipánozó versei ma is példák az indulóknak, szintúgy az immár higgadóknak...
Eközben odafönn csöndben rohad a plafon, s én arra gondolok, hogy emitt bizony az alappal van nagyobb baj, azzal, s nem a tetőzettel. Mert ennek az országnak sürgősen az alapozással kellene számot vetnie. Mert megkérdem most, e halálos csendben, miközben édes barátom versei kerengnek a mellkasomban: ki hatalmazta föl ezt a gyülevész, szélhámos kormányt, hogy tudtunkon kívül annyi nyugati adósságot vegyen ránk, hogy minden főre, lélekre, vénre és újszülöttre egymillió-hétszázezer forint esik?
Bellát és a hozzá hasonlókat a szívük hozta s avatta nemzetért, országért való gondolkodásra és szólamlásra méltóvá. Bellát ez a szíve is vitte el. Amikor egy-egy hetet töltögetett súlyos szívbajával a kórházban, egy szóval se jelezte a televízió, a rádió, hogy Bella István magyar költő szívgyengüléssel kórházba került.
A múltkorjában viszont óránként jelezte mindkét (eme) cég, hogy a Budapesti Közlekedési Vállalat (totál csődben) vezérigazgatója megbetegedett, kórházban van.
Bella Pistánk, az aranyos alkotó megkapta a Kossuth-díjat végre, halála előtt nem sokkal, ám a díj talán annyit vitt a konyhára, a családnak, mint a derék, fiatal vezérigazgató egyhavi bére...
Az írószövetség elnöke fölött beázik a magyar kultúra, a magyar gazdaság, a magyar haza ege is, savas eső hulldogál onnét a nemzetre, másokra manna. És nem tehetünk sokkal többet, mint hogy...
Bella sokat járt a Székelyföldre, onnan is vitt feleséget, erősítésként. Sepsiszentgyörgyön mindig jól érezte magát, és nagyon is jól érezte, hol van a baj ott is, Budapesten is. Homokra nem lehet nemzeti jövőt építeni. Márpedig a magyarság sorsa a legnagyobb veszélyben épp a szeretett anyaországban van, ezt is el kell gondolnom itt, engedvén, hogy postumus verses gondolatai helyükre ülepedvén a mellünkben, nyugovóra leljenek, akár a költő.
Tudom, próbál intézkedni ott túl az Istennel, egyezkedik, hogy megbűnhődte már a nép, meg erősen a múltat, s szerkesztenének számára valami emberhez, e világi élethez méltó életformát, mert ez a gyarmati sors már Afrikában sem megyen, nem s nem.
Márta asszony, a hitves összemarkolta a még ki nem adott verseket, mi mormoljuk hozzá a magunk mai, megmaradt baját, Bella István nélkül. Miközben ázik, beázik nemzetünk fölött a mennyezet.
Eb idő, cudar.
