– Ön találta meg annak idején a zenét, vagy a zene önt?
– Engem keresett meg a táncházmozgalom. Osztálytársak voltunk a kolozsvári zenelíceumban Székely Leventével, Könczei Árpáddal, Kostyák Botonddal és másokkal, amikor tizenegyedikben kezünkbe került egy könyv. A zenelíceumba amúgy oly módon keveredtem, hogy az óvó nénim azt mondta: szépen rajzolok, és a zenei hallásom is rendkívüli. Más sem kellett a szüleimnek, nagyon szerettek mulatni, apám előre örült, hogy lesz egy fia, aki majd hegedül neki. Azt a bizonyos könyvet Könczei édesapja hozta be, s ideadták, hogy magyarszováti származású lévén biztosan ismerős nekem. A Kassák-klubban tartott táncházakról szólt, farmeres, hosszú hajú fiatalokról. Velem kezdetben táncosként számoltak, pedig én is úgy tanultam, hogy tíz percre beálltam a székiek közé, s utána már én tanítottam.
– Attól tartok, hogy édesapja álma nem teljesült...
– Nem nagyon, elég sokat konfrontálódtam apámmal, szegény sokszor megsértődött, hogy nem az ő nótáját játszom, hanem a szovátit, ami számára cigány volt. A következő sértődés akkor jött, amikor felvettem a szováti nagyapám csúfnevét, a Gázsát – igazából a kolozsvári barátaim ragasztották rám –, amivel, úgymond, még inkább vállaltam azt a zenét, azt a világot. Nagyon szerettem Szováton, nyaranta anyám kirakott, és három hónapig nem látott, mert nagyon jól elvoltam a faluban. Az ott megszólaló zenét ismertem, de románnak ismertem, mivel apám Kolozsváron a Jó ebédhez szól a nóta című műsorban elhangzó dalokat hallgatta. A faluban viszont pontosan tudták, melyik a magyar, a cigány vagy a román zene.
– Ma Magyarszovát büszkeségének számít?
– Szováton az első lemez, illetve a Kaláka műsorok tévéfelvétele után híresültem el: Gázsa Sándor Ilonkájának a fia, így beszéltek rólam. Kostyák Alpárral és Kelemen Lászlóval lagzikat is vállaltunk, mi voltunk a városi zenészek, akik paraszti muzsikát játszanak, de tudnak városit is. Mi voltunk, úgymond, a városi tanáremberek. Ma már tényleg nagyon büszkék rám, a fiatalok azonban nem ismernek, ők sajnos egyre inkább levetkőzik a régi életet.
– Kallós Zoltán, a híres válaszúti néprajzkutató mégis árulónak nevezte, miután Sepsiszentgyörgyre szerződött…
– Remélem, most már múlóban a haragja, hiszen annak idején a kedvencének számítottam. Engem a líceum után nem vettek fel a konzervatóriumba, s bár katonaság után is próbálkoztam a zenepedagógiával, nem fértem be a két-három hely egyikére. Hangszeresnek nem is próbálkoztam, klasszikus hegedűben nem voltam elég jó, napi öt-hat órát kellett volna gyakorolnom, az meg nem az én világom volt. Két napig egyfolytában muzsikáltam lakodalmat, de ez az egészen más. Sokáig nem tudtam lerendezni magamban ezt a csalódást, kisebbrendűségi érzéseim voltak a többiekkel szemben. A zenélés azonban begyógyította ezeket a sebeket. Egy kolozsvári gyár raktárában dolgoztam, közben meg muzsikáltam a táncházakban Kolozsváron, Tordán, Tőkés László dési parókiáján, Kostyák Alpárral Bánffyhunyadra jártunk színjátszó csoportba. Nem telt el nap muzsikálás nélkül, mert hétvégén gyűjteni jártunk, így aztán a munkahelyemen próbáltam kipihenni magam. Két évig tartott ez az élet, amikor egy szentgyörgyi Bodzafa-fellépés után Benczédi Huba felajánlotta, hogy jöjjek a Vadrózsákhoz főállásba. Meggondolom, majd jelentkezem, igyekeztem lerázni, de elfelejtettem, eszem ágában sem volt eljönni Kolozsvárról. Közel két hét múlva viszont levelet kaptam Benczéditől, a választ sürgette. Arra sem reagáltam, de nem tágított, így újabb három hét múlva telefonbeszélgetésre kaptam meghívást a központi postára. Nem kaptam meg a levelet, szólt bele a telefonba Huba. Magyarázkodni kezdtem, aztán mégis belementem, hogy egy hétvégére elmegyek körülnézni Szentgyörgyre. Kivettem három nap szabadságot, odautaztam, s még aznap megismertem későbbi feleségemet, Szűcs Júliát, aki Szentgyörgyön volt zenetanár. Egyszerűen elolvadtam az ott talált élettől: mindenki magyarul beszélt, jó társaság, művészek, immár ott volt Juli is. Plusz azért kapnám a fizetésemet, hogy muzsikálgassak, tiszta hülye vagyok, ha nem maradok, járt a fejemben.
– Hogyan sikerült elfogadtatni a mezőségi zenét egyszerűen románnak tartó székely közönséggel a tiszta muzsikát?
– Lassan, fokozatosan igyekeztünk megreformálni a zenét, becsempészni széki, kalotaszegi muzsikákat, amit a székelység érthető módon románozott le, hiszen ismeretlen volt számukra. És igazából mi sem voltunk akkor még túl jók, feszegettük a kereteket, holott a mi zenénk sem volt kicsiszolva. Sokat lendített a folyamaton Könczei Árpád Szentgyörgyre kerülése, vele a tánckar is kezdett más utakat járni. Néhányan aztán létrehoztuk a Kova zenekart, mondhatni, ott éltük ki ténylegesen a zenei ambícióinkat, s onnan csempésztünk be ezt-azt a Vadrózsa műsorába. Közben teljes mértékben integrálódtam a szentgyörgyi társadalomba, ma is szentgyörgyinek vallom magam.
– Mégis indult innen, ahogy lehetett…
– Muszáj volt. 1986-tól számítva valamennyi szilvesztert más baráti társaságban kellett töltenünk, mivel rendre eltűnt az előző szilveszteri banda. Azon vettük észre magunkat, hogy már mindenki kinn van, plusz Juli szülei Németországba disszidáltak, s a szervek közölték vele: legközelebb akkor mehet külföldre, ha beadja a kitelepedési kérését. 1989-ben eldöntöttük, hogy mi is megyünk, hiszen lassan magunkra maradtunk. Juli – aki akkor hivatalosan nem volt még a feleségem – családegyesítés címszó alatt kimegy Németországba, én meg névházasság révén Magyarországra. Ő ’89 novemberében el is utazott, én pedig december 15-én megkaptam a házassági engedélyemet. De jött a változás, 1990. január elsején indultam Németországba, azonnal lett munkahelyem Budapesten, majd egy éven át kéthetente ingáztam Kölnbe, ahol Juli várandós volt a lányunkkal.
– Ma Magyarország egyik legismertebb prímása. Érkezni tudni kell?
– A világ legszerencsésebb embere vagyok! A legjobb helyen voltam a legjobb időben. Akkor érkeztem, amikor hívtak, akkor váltottam a Vasas Művészegyüttesről a Budapest Táncegyüttesre, amikor kellett. Megalakítottam a saját zenekaromat, ismertté váltam, mondhatni, csont nélkül alakult eddig az életem és a karrierem.
– Huszonöt esztendő alatt soha nem szembesült a jövevénnyel szembeni irigységgel?
– Soha nem éreztem ilyet. A népzenész-néptáncos közösségben rengetegen vagyunk külhoni magyarok, szeretnek bennünket, megbecsülnek, ugyanakkor legtöbben ma is Erdélybe járnak tanulni. Persze, megbecsülöm magam, bármennyire is szeretem a jó társaságot, a mulatozást, a futballt, a munka mindenek előtt áll.
– Csík János és együttese a népzenétől indulva szerzett világhírnevet. Önnek soha nem jutott eszébe a más stílussal való kacérkodás?
– Amikor átjöttem Magyarországra, ezt a műfajt még nem világzenének hívták, egyszerűen népzene-feldolgozásnak, és elsősorban a Vízöntő együttes művelte, de mi is a Malév Kamarással. Én a népzenében szoktam dzsesszt játszani, soha nem koppintottam a cigányprímásokat, de igyekeztem ötvözni mondjuk Fodor Nettit és Csipást. A muzsikálás szabadságát vittem be a játékomba. Amúgy mindenkinek megvan a közönsége, ha sikerül megtalálnia és megszólítania. A Most múlik pontosan azért lett ekkora sláger, mert a Csík együttes a Quimby akkor még alig ismert számát úgy dolgozta fel, hogy az természetesen hatott. A brácsa és a bőgő azonban nem alkalmas minden esetben a gitár és a basszusgitár helyettesítésére. Amúgy sokszor összekevernek az utcán Csík Jánossal, kerekedett is ebből néhány kínos helyzet.
– Gondolt már arra, hogy mikor húzza be a nótát?
– Még nem készülök visszavonulni. Szilveszterkor mérleget szoktam készíteni: ez az év is nehéz volt, jövőre kevesebbet vállalok. Januárban még aránylag üres a naptár, de aztán egyre jönnek a programok. És egyre gyakorolom, milyen is nemet mondani. Tizenöt évvel ezelőtt egy mexikói turnéra kellett volna mennem. Kérdeztem, mikor is van ez pontosan. Mondtak egy július végi időpontot. De apa, szólalt meg mellettem az akkor 12 éves Dorka lányom, akkor van Kommandó. Halljátok, ugye, nekem akkor a cigány táborba kell mennem...

Papp István Gázsa
Népzenész, Kolozsváron született 1959-ben, 1978-ban végzett a kolozsvári zenelíceumban. Az erdélyi táncházmozgalom egyik alapítója. Pályájának első állomása a Bodzafa együttes volt, amellyel heti rendszerességgel muzsikáltak a kolozsvári, dési, tordai táncházban. Szakmai állomások: 1982–1989 – a sepsiszentgyörgyi Vadrózsák (a mai Háromszék Táncegyüttes elődje) hivatásos népi együttes zenekarvezetője, a Kova zenekar, Malév Kamarás együttes, Budapest Táncegyüttes prímása, 1993-ban megalapította harmadik saját zenekarát, a Gázsa Bandet. Jelenleg a Honvéd Együttes, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes zenekarának vezető prímása. Zenélt a Csíkszeredai Régizene Fesztiválokon a Barozda együttes tagjaként, részt vállalt kolozsvári színház előadásaiban. Évekig futott vele Budapesten az Új Színház Vérnász című darabja, szerepelt a Vagabond című Szomjas-filmben, egy indiai játékfilmben, valamint közreműködött az 1100 év Európa közepén című, 62 részes dokumentumfilm kísérőzenéjében is. Diszkográfiája 13 önálló lemezt és több mint 30 közreműködést tartalmaz. 2015. március 15-e óta a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetés birtokosa.