Pálmai Tamás
„Agyvérzést kapott egy megyei nagyváros műtőjében néhány napja egy orvos. Alighogy bezárta a beteg sebét, kevés lett a levegője. Mondani akart valamit, de torkából már csak artikulátlan hangok tolultak elő. Kollégája megragadta a karját. Tiltakozni akart, hagyja csak kicsit üldögélni, de nem bírt. Néhány perc múlva pedig már egyértelmű volt a „diagnózis.”
A fenti idézet egy cikkből való. Az orvosok csaknem fele nem éri meg a nyugdíjas kort. Amúgy „ritka, ha egy orvos szervezete ennyire látványosan adja meg magát”. Ám több korábbi, hazai vizsgálatból köztudott, hogy az orvosok korábban halnak és betegebbek is, mint az átlag. Az okok? Stressz, szív- és érrendszeri betegségek, betegtől szerzett fertőzések, önkárosító magatartásformák (alkohol, cigaretta). Az orvosok átlagéletkora bő 200 év alatt 75,4-ről mára 67 évre csökkent. És elsősorban a 40–59 évesek halandósága nőtt.
Más vizsgálatokból az is kiderült, az orvosok legtöbbje nem tud mit kezdeni azzal a terheléssel, amit a változó munkarend, az ügyeletek, a kevés, rendszertelen alvás, a döntéseikkel járó felelősség okoz. A legproblémásabb az orvoslással járó stressz. Legtöbb orvos minden betege halálára emlékszik. Az orvosnak a gyógyult betege jelenti a sikert, ha valaki nem vagy nem úgy gyógyul, az erős szorongást okoz. A rendszerváltás utáni vizsgálatok azt is kimutatták, hogy 50–54 éves koruk között az orvosnők halandósága a férfiakét is meghaladja. Pedig az orvosoknak mindenkinél jobbak a lehetőségeik, hogy felismerjék és idejében kezeljék betegségeiket.
A betegség általában váratlanul jön, így a beteg szorongó, kétségbeesett állapotban találkozik az orvossal, aki – ha jól végzi a dolgát – minden alkalommal türelmes, beleéli magát a beteg helyzetébe. De ha ezt tényleg megteszi, és ezt nem tudja oldani később, akkor olyan mennyiségű stresszt él meg, hogy az egészsége bánhatja. Egy újvilági egyetemen végzett kísérletben a hallgatók egy részét arra kérték, írják le egy pozitív élményüket, a másik csoporttól pedig azt, hogy a legrosszabbat vesék papírra. Mindkét csoport influenza elleni oltást kapott, majd fél éven keresztül követték őket. Azok, akik az oltás beadása előtt pozitív élményről írtak, sokkal erősebb immunválaszt adtak, mint a másik csoport. A negatív élmények elnyomták a védekező sejteket, és így a daganatsejtek átvehették az irányítást a szervezet működése felett. Az elmúlt 40 évben három kórház osztályvezető főorvosainak 60–90 százaléka rákban halt meg. A lelkiismeretes egészségügyi dolgozók a sajátjukat áldozzák fel mások egészségéért.
Mi a megoldás? Csökkenteni kellene a terhelést, hogy legyen idő másra is, családra, civil programra. Ehhez 8 órás munkáért kellene olyan bért kapni, hogy meg tudjanak élni belőle, és ne kelljen újabb állásokban tovább dolgozni, s ne legyen szükség az átkozott paraszolvenciára. Most talán, ha lassan is, de errefelé haladgatnánk. Ám van még egy fontos dolog, amiről beszélni kell. Ez „maszek” vélemény, lehet vele vitatkozni: szeretni kell. Szeretni kell önmagunkat és tisztelni a testünket, így nem zsigereljük ki azt. Szeretni kell a hivatásunkat, így öröm a gyógyítás minden perce. Szeretni kell az embereket, betegeinket meg kiemelten, legyenek akármilyenek is. Mert bizony olykor szemünkbe hazudnak, oktalanul vádolnak, de akkor is embertársaink, gyógyulásra váró esendők. Szeretni kell az élet minden napját, a nap minden percét, minden rosszat is, mert azt nem véletlenül kell elviselnünk, hisz valószínű, ez a szenvedés majd valami szépnek, jónak a forrása lesz. És szeretni kell, kellene Istent, legalább megközelítően annyira, amennyire ő szeret minket.
Hogy ez „szent maszlag”, prédikáció? Lehet. De hiszem, hogy nincs nagyobb erőforrás a világon, mint a szeretet és az ebből fakadó mosoly.
