Az építészmérnökként dolgozó, verseket és prózai műveket is publikáló Gheorghe Ursut a rendszerellenes feljegyzéseket tartalmazó naplója, illetve Szabad Európa Rádióhoz eljuttatott kommentárjai miatt akarta lekapcsolni a hatalom. A két fővádlott a jelzett időben a politikai rendőrség aktív állományi tagja volt, és ők gyártották a letartóztatáshoz szükséges hamis vádakat (valutabirtoklás), valamint a mérnök haláláért is őket terheli a felelősség, ezért őket emberiesség elleni bűntettel vádolják, míg a két csúcsvezetőt bűnrészességgel. Az ügy nem bővelkedik fordulatokban, egyebek mellett irathamisításokra is fény derült, amely révén az elkövetők Ursu letartóztatásának valós okait akarták elkendőzni, többek között a nyugati közvélemény előtt. A „hivatalos közlések” megfelelő diplomáciai képviseletekhez való eljuttatását a Securitate-vezér, valamint a miniszter bonyolította le.
Eddig a hír. Többen mondhatják, legalább elindult valami, mégis felelősségre vonják azokat, akik képesek voltak ezekre a szörnyűségekre, és még azt sem állíthatják, hogy kizárólag parancs alapján cselekedtek, amint az esetleg a pribékek esetében felmerülhet. Elvégre ők voltak az értelmi szerzők. Huszonhat év elhallgatás, ködösítés, titkolózás után már ideje lenne bíróság elé állítani a rendszer egykori kiszolgálói, vezetői közül legalább párat.
Pár éve valóban elindult egy folyamat Romániában, csak amint a valamikori Vasfüggöny mögötti országok mindegyikében – Németország némileg kivétel ez alól –, az egész egy ócska pótcselekvésnek tűnik. Ímmel-ámmal, nagy későn elkezdett eljárások – Ursu fiának éhségsztrájkja kellett ahhoz, hogy a főügyész hozzálásson a magasabb beosztású felelősök vizsgálatához –, elnyúzott perek, néhány elítélt  aggastyán, akik esetleg még börtönbe sem kerülnek. Huszonhat év után annak kellene örvendenünk, hogy végre vezetőket is felelősségre vonnak, nem csak úgymond csicskásokat. Eddig mi akadályozta a jogállam bajnokait? Hiszen miniszterekről, a politikai rendőrség vezérkaráról van szó, elévülhetetlen, súlyos bűnök elkövetőiről. Ennek ellenére alig hallani tömeges vádemelésről, eljárásokról, noha ez azt is jelezhetné, negyed évszázad tétovázás után Románia mégis elkezdi a közelmúlttal való szembenézést. Az egykori áldozatoknak (ha még élnek egyáltalán), az özvegyeknek, árváknak legalább morális elégtételt adhatnának ezek a perek, ítéletek, és úgy érezhetnék: mégis létezik jóvátétel, igazság, a bűnösök mégsem úszták meg. A kilencvenes években hozott, majd azóta is csak finoman kozmetikázott kártérítési döntések ugyanis viccnek számítanak, főképp párhuzamba állítva azokat az egykori szekusok, pártemberek csillagászati nyugdíjával és más járandóságokkal. Mi több, a korszak kutatói alaposan bebizonyították azt is, hogy az említettek közül sokan 1989 decembere után is háborítatlanul építhették karrierjüket.
Bizonytalan, határozatlan emberekre jellemző, hirtelen elkezdett és gyorsan kihunyó nekibuzdulásnak tűnik ez az igazságszolgáltatási kísérlet, és félő, hogy végül ismét csak a fizikai és lelki terrort elszenvedőknek, illetve utódaiknak kell beletörődniük abba, hogy porhintés az egész.