Bevallom, én is fürödtem párszor a tóban, de a vízből kiálló templomtorony látványa, a tudat, hogy a mélyben egy falu oszladozik, mindig borús felhangot adott a tóparti élményeimnek.
Az idei nyári szabadság utolsó napjaiban Kőrispatakra látogattunk, és gondoltuk, a bözödi tó felé vesszük az irányt, hogy megnézzük a kopjafákból készült Bözödújfalusi emlékparkot. A poros út a régi, de a tó körül sok minden változott az elmúlt évek során. Több a nyaraló, a hétvégi ház, és ennek megfelelően a nyaralóvendégek is többen vannak, már nem látható a tó közepén az omladozó torony, amelynek lélekbe markoló látványa nem engedte feledni a tó történetét. A gyönyörű erdélyi kirándulóhelyek közül valamennyihez legenda kötődik, a bözödi tó története minden legendánál szomorúbb, mert igaz történelem.
A tópartra vezető lejáratok egyike mellett kiszálltunk az autóból, és gyalog sétáltunk lefelé, hogy kicsit szóba elegyedjünk a sátorozókkal, helybeli horgászokkal, hogy megkérdezzük tőlük, hol is található pontosan a kopjafákból kialakított, tavaly avatott emlékpark. Döbbenten tapasztaltuk, hogy azok közül, akikkel a parton találkoztunk, senki nem beszélt magyarul, mi több, az egyik sátor tetején méretes trikolór hirdette, hogy izomingben feszítő lakói büszkén vállalják hovatartozásukat ezen a vidéken is, amelyet nagy többségében magyar ajkúak laknak és laktak, amióta megjelentek a környéken az első települések. Bözödújfalu első okiratos említése 1566-ból származik, és a falunak már a középkorban volt temploma, amelynek híressége a bözödújfalusi Madonna, amely Erdély legértékesebb Mária-emlékei közé tartozott... Végül senkitől sem érdeklődtünk az emlékhely felől, az elkapott szófoszlányokból úgy tűnt, nem szívügyük ez a dolog, talán rossz néven is vennék, ha tőlük kérnénk útbaigazítást.
Nem volt nehéz megtalálni a kopjafákat a korábbi emlékmű és a siratófal mellett. Nézegettük a falu archív képeit, amelyek verőfényben ábrázolják az egykori házakat, utcákat, aztán elindultunk a kopjafák mentén a falu egykori utcáit idéző ösvényeken, és valahogy úgy éreztük magunkat, mint a temetőben. Minden kopjafa egy ház, egy porta, emberek, életek. Iskola, művelődési ház, templomok, több templom. Könnyek gyűltek a szemembe.
Szekérzörgést hallottam, és vidám kiáltásokat. Embereket, akik szalmakalapban, vállukra vett kapákkal indulnak dolgaik után, gyermekeket, akik labdát rúgnak a poros úton, öregeket, akik csendesen üldögélnek kapuik előtt. Libacsordát, amely hangos gágogással érkezik a Küsmöd-patak irányából, szilvaízes kenyeret majszoló apró gyereket egy szilvafa árnyékában. Éreztem a fülledt nyári melegben az állatok illatát, hallottam a déli harangszót, aztán egy lágy szellő visszahozta a hűvös valóságot.
A korábban emelt emlékművön a következő szöveg áll: „A tó fenekén Bözödújfalu nyugszik, 180 házának volt lakói szétszórva a nagyvilágban ma is siratják. A diktatúra gonosz végrehajtói lerombolták és elárasztották, ezzel egy egyedülálló történelmi-vallási közösséget szüntettek meg, amelyben különböző nemzetiségű és felekezetű családok éltek együtt évszázadokon át, egymást tisztelve és szeretve, példás békességben. Immár a katolikus, unitárius, görög katolikus és a székely szombatosok fohászai örökre elnémultak. Legyen e hely a vallásbéke helye és szimbóluma.”
Az izomingesek jutottak eszembe. Hadd igyák a sört, hallgassák a zenét lenn a tó partján. Kicsik vagyunk mi ahhoz, hogy gátat szabhatnánk a világ folyamának. Az idő hatalmas tavában lassan mind szétmállanak templomaink, s a helyükön aprócska sátrak sorakoznak.