Aszalós János és Mária jómódú szülők gyermekeként született 1924. október 7-én Sepsiszentgyörgyön. Az édesapja az államosításig saját házzal és üzlettel rendelkező borbély volt, aki házát Szentgyörgy központjában egy még nagyobbra cserélte, s akinek – mint sok hozzá hasonló feltörekvő kisiparosnak – az volt az álma, hogy értelmiségi pályára  küldje egyetlen fiát.
Elemi és középiskoláit Sepsiszentgyörgyön a Mikóban végezte, de az utolsó két évet – mint katolikus szülők gyermeke – már a nagyváradi Piarista Gimnáziumban járta, és ott is érettségizett. Katonatiszt szeretett volna lenni, ezért beiratkozott a Ludovika Akadémiára. Hogy a háború utolsó évében merre járt, arra nem találunk adatot, de 1945 végén már elsőéves orvostanhallgató a kolozsvári Bolyai Egyetem Marosvásárhelyre kihelyezett orvosi karán, ahol hat év múlva orvosi diplomát kapott volna, ha nem jön közbe valamikor 1950 körül egy vendéglői mulatozás a vásárhelyi egyetemisták kedvelte Tag vendéglőben. Itt Zoltán Sándor szentgyörgyi barátjával együtt egy vásárhelyi, tisztes polgári ruhában lévő úriember kérésére (előbb a pincérrel egy liter bort küldetett az egyetemistáknak!) elénekeltek valamilyen – akkor irredentának kikiáltott – éneket. Amint az lenni szokott abban az időben, másnap már „elítélte magatartását az egyetemi ifjúság”, és a vezetőség mint ellenséges elemet kipakolta az egyetemről Aszalós Jánost.
Hogy ez  pontosan mikor történt, nem tudjuk, de tény, hogy a munkakönyve szerint 1951. március 20-án a málnási egészségügyi körzetbe nevezik ki egészségügyi őrnek (oficiant sanitar). 1952. július 1-jéig dolgozik itt, 1952. június 1-jei kezdettel hazajön Sepsiszentgyörgyre az akkor Sanepidnek nevezett Közegészségügyi és Járványellenes Intézethez felcsernek és fertőtlenítőnek (agent dezinfector şi felcer), amely posztot 1953. november 11-ig tölti be.
Itt ismerkedett meg Dénes Piroska tisztviselőnővel, akit feleségül vett. Mivel Piroskának „jó volt a káderlapja”, valahogy személyes kihallgatást nyert az akkori pártfőtitkárnál, Gheorghe Gheorghiu-Dejnél. Ennek eredményeképpen az 1953–54-es iskolai évtől Aszalós Jánost megint az orvostanhallgatók között találjuk, s 1956-ban el is végzi az egyetemet.
Végzés után 1956. október 1-jével az egykori Arad megyei Csigérszőlősre (Seleuş) nevezték ki körorvosnak, ahol 1959. november 1-jéig  dolgozott. Ekkor hazajött Háromszékre, és 1960. január 15-ig Kézdimartonoson lett körorvos. Innen városi körorvosnak ment Csíkszeredába, ahol 1960. október 31-ig dolgozott. Ettől kezdve az akkor hiányszakmának számító ftiziológiai ágazatban helyezkedett el, a sepsiszentgyörgyi tüdőbeteg-gondozó hálózatban dr. Ilie Olteanu mellé, előbb mint alorvos, majd 1964-től mint szakorvos.
Ebben az időben a tüdőgyógyász szakmában nagyon radikális fordulat történt annak eredményeként, hogy a betegek kezelésére egyre több hatásos gyógyszert vezettek be, és egyre tökéletesebb lett a tüdőbeteg-hálózat. Mivel a betegek száma látványosan csökkent, elég dőrén kezdték azt hinni, hogy sikerült – ha nem is felszámolni, de – visszaszorítani ezt az alattomos betegséget. Az orvosok számát is csökkentették. A nyugalomba vonuló Olteanu doktor helyett már nem is vettek fel új orvost. Dr. Sipos Andrást nevezték ki főorvosnak, Aszalós doktor osztályos orvos lett. Ebben a felállásban dolgoztak mindaddig, amíg a szentgyörgyi fektetőt is meg nem szüntették. A járóbeteg-ellátásra elég volt egy orvos is, így Aszalós doktort 1973-tól már a Torjai  Tbc. Szanatóriumban találjuk 3240 lejes fizetési besorolással 1978. október 1-jéig, amikor azt jegyzik be a munkakönyvébe: „befejezte tevékenységét rokkantsági nyugdíjazás miatt”. Ez a rokkantság tulajdonképpen egy agyi történés (stroke) miatt következett be.
Nos, így utólag vitatkozhatunk, hogy ez a súlyos rokkantsághoz, majd halálhoz vezető Gutt bácsi-látogatás genetikai adottságok vagy a külső tényezők közrejátszása-e? Én arra hajlok, hogy inkább az utóbbinak tulajdonítsak nagyobb fontosságot, hiszen Aszalós doktor életútja nem a szokott mederben folyt, még ha a II. világháború vérzivatarát szerencsés módon túlélte is. Az egyetemről való krúgás – két évvel a diplomaszerzés előtt – igen-igen nehezen begyógyuló sebet okozhatott. Felcser volt, majd DDT porral tetvetlenítő „dezinfektor” akkor, amikor a volt kollégái – a kötelező kétéves körorvosi szolgálatot elvégezve – már valamilyen szakmát tanultak. Aztán a szorgalmas munkával megszerzett házuknak egy részét – igen nagynak találva – kiutalták egy másik családnak, akiktől éppen azért államosították el az övékét, mert azt más célra akarták felhasználni. Házassága sem úgy sikerült, ahogy szerette volna, 1965. július 16-án fel is bomlott. Végzés után számára szokatlan, idegen világba került a magyar határszélre, a szentgyörgyi macskaköves utcák helyett az alföld sarát kellett taposnia. Miután valahogy hazakerült szülővárosába, pár év múlva már el is kellett hagynia azt, és a háromszéki „Varázshegyre”, a torjai tbc-szanatóriumban kellett dolgoznia. A világtól elzárva, a társadalmi életből kirekesztve, nagyon bizonytalan sorsú betegeket gyógyítva megpróbálni a lehetetlent is: hitet adni ezeknek az embereknek, nem volt könnyű dolog. Ebbe pusztult bele az egyik elődje, Kurtyán doktor is, saját kezével vetve véget életének. Aszalós doktornak is, ha voltak magasabb röptű álmai, azok lassan elszálltak. A torjai szanatóriumból már csak rokkantnyugdíjasként tért végleg haza.
Időközben fenn, a torjai szanatóriumban 1975-ben másodszor is megnősült, feleségül véve Papp Erzsébet asszisztensnőt. Gyermek nem született a házasságukból.
1983. január 30-án hunyt el. Özvegye 2015. július 19-én. Hamvaik a Vártemplom melletti családi kriptában pihennek.