Hanem azért a minap nem nagy örömöm telt benne. Csúnya mulatságot eszelt ki. Hólyagot kötött az öreg macskájuk fejére, dióhéjcipőt húzott a négy lábára, és így kiöltöztetve fölhajította az óltetőre.
A szegény állat kétségbeesetten futkározott előre-hátra, s olyan keservesen miákolt, hogy majd belehasadt az ember füle. Palkó azonban csak úgy döcögött a kacagástól.
– Mit csinálsz, kis szomszéd? – léptem oda hozzá.
– Álarcosbált játszom a macskával.
– Nagyon nemszeretem játék az ilyen, Palkó. Nem álarcosbál ez, hanem állatkínzás.
– Ó, dehogy! – legyintett a gyerek. – Hiszen a Cirmos macska, nem madár.
– Ejnye, de sefüle-sefarka beszéd az ilyen, Palkó! – csóváltam meg a fejemet. – Hát aztán miért kellene a szegény Cirmosnak madárnak lenni?
– Azért, mert akkor nem bántanám. Azt tanultam az iskolában, hogy a madárkákat nem szabad bántani. Gyönyörködtetik is az embert, hasznára is vannak. Ott is elpusztítják a hernyót, ahová a gazda oda sem férhet.
– Jól van, Palkó, ezt szépen megtanultad.
– No ugye? – villant fel a Palkó szeme. – Csakhogy Cirmos nem tud ám énekelni. Sem egeret nem tud már fogni, mert mind kihullott a foga. Nem lehet neki semmi hasznát venni.
Erre én nem szóltam semmit, csak befordultam a kamrába, és kihoztam egy zabostarisznyát.
– No, gyere ide, szomszéd!
– Mi lesz ebből, bácsi? – meresztette Palkó a szemét nagy ijedten.
– Hát azt kérdezem, tudsz-e olyan szépen énekelni, mint a kanári madár.
– Nem én! – hüledezett Palkó.
– Sebaj! Hát haszna van-e belőled valakinek? Tudsz-e már segíteni apádnak kenyeret keresni?
– Nem én!
– No gyere, akkor hadd húzzam a fejedre ezt a zabostarisznyát, aztán indulj a háztetőre!
Láttam, hogy Bölcs Palkó nagyon meg volt ijedve.
– Bácsi kérem, hiszen nem bántok én senkit!
– No látod, fiam – mosolyogtam el magam –, Cirmos sem bánt senkit. Okos ember jól bánik azzal az állattal, amelyiknek hasznát veszi, és kíméletesen bánik azzal, amelyik kárt nem tesz.
Palkó bizonyosan megértette, amit mondtam. Abból látom, hogy azóta mindig tejes a Cirmos bajusza.