Nagy B. Sándor
Pár nappal ezelÅ‘tt megérintett egy furcsa érzés, hogy miért éppen ott és akkor, nem tudom, hisz valójában nem történt velem semmi rendkÃvüli. DélelÅ‘tt a városban voltam a tizenegy hónapos kisfiammal: munkaügyeket intéztem, és vásároltunk gyógyszertárban, piacon, üzletben. A piacot élvezte a legjobban, a fejét kapkodva nagyokat kiáltott, és huncut mosolyával minden hölgyárust elvarázsolt.
Délután a feleségem babázott, én pedig beültem a városban zajló esztétikatábor két előadására, amelyeken úgy éreztem magam, mint amikor hosszú távollét után ismerős tájakra érkezik az ember, és egész lényét átjárja a nosztalgia érzése, miközben érzi-tudja, hogy mindez csak röpke gyönyör, nem végállomás. Nehéz bevallani, de az is benne volt az érzésben, hogy ez már nem az én otthonom, annyi minden történt, amióta nem foglalkozom rendszeresen a filozófiával...
Hazafelé ajándékot vásároltam a kisfiamnak, aminek én talán jobban örültem, mint ő, de reménykedem, hogy előbb-utóbb értékelni fogja. Még sütött a nap, amikor hazaértem, ezért elővettem a babakocsit, és sétálni indultam az aprósággal, hadd pihenjen a feleségem is. Az előadásokon hallottak kavarogtak a fejemben, aztán az egyetemi évek, az osztálytermünk hangulata, a tanáraimmal való emlékezetes beszélgetések. A nagy bulik, a hajnalig tartó viták, a vizsgák előtti reménytelen harc az idővel...
A fiam is gondolataiba merült, szórakozottan gügyögött a babakocsiban. Hangosan köszöntem a szembejövőknek, készségesen válaszolgattam mindenkinek, aki a gyerekről érdeklődött, ő pedig készségesen mosolygott az embereknek. Hosszan sétáltunk, sok kedves idegennel találkoztunk, beszélgettünk, közelebbről is megnéztünk egy csirkét és egy szürke cicát. Ahogy hazafelé haladtunk a fülledt nyári alkonyatban, megérintett az a bizonyos érzés. Valami olyasmi volt, hogy jó itt élni.
Mennyi minden történt, amióta engem sétáltatott apám abban a vásárhelyi kis utcában. Jól emlékszem, ahogy az esti szürkületben kijártunk az utca végébe megnézni a juhokat, lovakat, most is érzem az orromban a házak előtti virágok illatát... Már rég nem olyanok azok az utcák, mint régen, több a beton rajtuk, kevesebb a virág. Juhok sincsenek már az utca végében, és egyre kevesebb az ismerős hang is a környéken.
Ki gondolta volna, hogy én majd itt fogok sétálni a gyermekemmel? Három városban éltem az elmúlt negyven év alatt, és egyszer csak itt vagyok, ez lett az én kisfiam otthona. Örülök ennek. Itt még értjük szomszédaink szavát, még megszólÃtanak az utcán, még láthatunk állatokat, fákat, virágokat. Itt még szabadon terem a gyümölcs, zöldség, még van vizünk, levegÅ‘nk, még nem lÅ‘nek a fejünk felett. Még esztétikatáborokba járhatunk, sétálhatunk gyermekeinkkel a nyári alkonyatban.
Évtizedeken át álmodja az ember az életét, és valami mindig hiányzik, hogy élni tudja ezeket az álmokat. Hosszú éveken át nyomjuk a gázt megállás nélkül, erre tanÃt bennünket ez a rohanó világ. Mindig többre vágyunk, pedig néha kevesebb kellene a boldogsághoz. A betevÅ‘ falat, egészség, több együtt töltött idÅ‘... Vajon még mennyi idÅ‘nk maradt egymásra?
