Ha már nem éjszakáztam az idein, a rióin, reggel első dolgom volt bekapcsolni a televíziót. Mexikó játszik a Fidzsi-szigetekkel, izgalmas lesz – véltem. A sorban álló, két ország labdarúgóit figyelem, mily elszántsággal éneklik nemzeti himnuszukat. Főként a csendes-óceáni szigetlakókon volt a szemem. Bőrszínük, hajviseletük, testalkatuk érdekelt. Mexikó labdarúgói nem ismeretlenek a képernyő előtt üldögélők számára, ezért jött a nagy meglepetés, hogy vezetnek 1–0-ra az első félidőben a melanéz népek sajátos jegyeit viselők. A sötét bőrű fidzsik, a lakosság jelentős részét alkotók még nem játszanak alárendelt szerepet. A második félidőt nem követtem, csak a vége felé pillantottam a képernyőre. És látom, azzal az eggyel maradtak a mindössze 870 ezer lakost számláló, Abel Tasman holland tengerész felfedezettjei. De fejlődni fognak, erősödni fog a két nagy és 332 kis szigetből álló állam és sportmozgalma – könyvelem el magamban. És nemsokára letaglózott a későbbi sportoldal egyike: a Fidzsi-szigetek válogatottja nyerte a hetes rögbi aranyérmét, miután a döntőben kiütötte Nagy-Britanniát. Ez az aranyérem lett a csendes-óceáni szigetállam történetének első olimpiai érme. Azokat a briteket verték nagy fölénnyel, akik 1874 óta ,,gazdájuk”, bekebelezték gyarmatbirodalmukba, és az angol lett a második hivatalos nyelvük. A Fidzsi-szigetvilág 1970. október 10-én elnyerte függetlenségét, de dominiumi státussal tagja maradt a Brit Nemzetközösségnek.
Nem kívánjuk olvasóinkat a fidzsi nyelv megtanulására ösztökélni, két üdvözlő kifejezést azonban illik elsajátítani: Ni sa bula, az érkezéskor használatos: Jó napot! Illetve Ni sa yedra búcsúzáskor: Viszontlátásra!