Eszembe jutnak a régi nyarak, a vidám gyermekkor számtalan képben jelenik meg előttem. Valamikor az ’50-es évek végén nagyapám indult a lovakkal, Szellővel és Betyárral a mezőre. Alig vártam, hogy mehessek vele, gyorsan másztam a saroglyába. Szaladtak a lovak, kapaszkodtam a kocsiderékban, de a szekerezés mindent megért. Emlékszem a kökénybokrok árnyékára, a dűlőutak közepén a magas fűre, az ostor bőrcifrájára, a piros fonálra, amit rontás ellen a szíjába fontak. Megelevenedik a lovak bőrének rándulása, ahogy a legyeket kergették magukról, este meg az itatásuk. Nagyapám lovai finom, szófogadó állatok voltak. A ló is olyan, mint az ember, ha szépen bánnak vele, finom lesz, ha durván, ő is megkeményedik. Egyetlen gazdához szokik. Aztán ők is ott végezték, ahol a többi uzoni társuk, először a kollektív gazdaságba kerültek, majd pedig valahol felfalták őket a halak...
Gyermekkorom nyaraiban mindig melegen sütött a nap, ahogy feltűnt a Csere mögül, és mindenütt állatok, lovak, tehenek, tyúkok, kacsák voltak. Rengeteg macskára emlékszem, a kutyák az istálló előtt két oldalt kikötve őrizték az udvart, disznók, malacok röfögtek az ólakban. Reggel csattogott a csordapásztor ostora, minden kapun indultak a tehenek a falu legelőjére. Délben pont 12-re a pásztor behajtotta a csordát a Feketeügyre itatni, pihentetni, majd ismét visszaterelte a fűre, ott maradtak estig.
És a kovácsműhelyek! Mert az is volt Uzonban, s nem is egy helyen. Nagybátyám, néhai Imreh József a falu végén verte a vasat. Odajártam nézni a lovak patkolását. Még akkor sem mozdultam a helyemről, amikor két ember orrába fűzött karikán a bikát vezette! Láttam a kisborjú születését, hallottam nagymamám sikoltozását, amikor meg kellett húzni a borjút, mert nem tudott megindulni a születése rendesen.
Emlékszem a meleg nyári záporokra, melyek után órákig járkáltunk a sáncokban, az udvaron megállott vízben, amelyben nyári almák úszkáltak. Akkor a szülők nem féltettek annyira, mint manapság a gyermekeket, de nem is volt annyi a szemét, veszély, mint napjainkban.
Fürödni a Kovácsnébe jártunk mi, alszegiek, a felszegiek pedig a Pusztára, a horgas fához vagy a temető mögötti részre. A legtöbb fürdőző a gyermekek seregéből volt, hiszen a szülők ,,napozni” a mezőre jártak: répát egyezni, kapálni s takarni, aszerint, hogy mikor minek volt a rendje és ideje. A kicsi gyermekeknek a nagyobbacskák ,,gübét” csináltak, ami nem más, mint a víz sekélyes részén egy kis gödör. Ebben a víz melegebb volt, és jobban is szerették a kicsik. Sárgolyóval dobáltuk egymást, iszapcsúszkát csináltunk, pihenéskor a magunkkal vitt hullásalmát rágcsáltuk.
Estefelé aztán mindenki igyekezett haza, mert otthon el kellett látni a csirkéket, tyúkokat, sőt, ahol tehén volt – s bizony volt elég –, ki kellett menni a Ligetbe elejébe, nehogy valahová elbotázzon. Nagyanyám mindig egy szelet sós kenyérrel várta a tehenet, s csodálkoztam, hogy ezt a növényevő állat megeszi, sőt, várja. Mintha egy rég nem látott, kedves rokont várna, olyan szertartás volt ez minden este.
Sajnos, ma már nincsenek meg ezek a régi szokások, a vízre sem járnak. Régen szőnyeget, gyapjút mosni is a folyóra mentünk, az uzoni asszonyok nagyon tiszta háztartást vezettek.
Gyermekeink ülnek a szobában s pattogtatják kezükben a mobiltelefont. Így lesz-e ez mindig, vajon hol rontottuk el?
Úgy látszik, mindennek van jó és rossz oldala. Mint a szőttesben: van színe és fonákja. Az életet is így éljük, egyszer fenn, egyszer lenn. Én már rég tudom... S azt is, hogy ez így van rendjén.

Ambrus Anna,  Uzon