Legújabb húzással arra kényszerítik a kórházakat, hogy olyan szerződéseket kössenek az ügyeletező orvosokkal, amelyek mindkét fél számára előnytelenek: a medikus nem tudja, hogy milyen órabérrel vállalja a cseppet sem kockázatmentes szolgálatot – amikor egyedül kell döntenie a szakterületéhez tartozó, olykor egyáltalán nem egyszerű esetekben, míg a délelőtti szolgálatban szerencsés helyzetben két-három kollégával is konzultálhat az ügyben –, a kórháznak pedig nincs más választása, a föld fenekéről is elő kell teremtenie a pénzt az ügyeletre, és ha meg akarja tartani a munkatársakat, nem a legalacsonyabb összeget kell felajánlania munkájuk ellenértékeként.
Kérhetnénk arra a szaktárca vezetőjét, nevezzen meg egyetlen kórházat az országban, amelynek nincs adóssága a gyógyszer- és anyagbeszállítók felé, amelyben nincs orvoshiány, ahol a gyógyszerellátás leföd minden szükségletet, ahol jelenleg legalább egyetlen dózis tetanusz elleni szérumot tartanak a hűtőszekrényben, ahol az utóbbi tíz évben felújítottak minden osztályt, csökkent a kórházi belső fertőzés, nem történt olyan halálos kimenetelű vagy félrekezelt eset, ami olyan mulasztás miatt történt, ami a rendszer és nem az egyén hibája. Sorolhatnánk, hogy mi mindenre kellene választ, de még inkább megoldást adnia a rendszerváltás utáni huszon- vagy harmincvalahányadik egészségügyi miniszternek, de mindenekelőtt a kormányt kellene rávenni arra, hogy több pénzt juttasson az egészségügynek.
Amíg ezen nem változtatnak, fölösleges kivitelezhetetlen intézkedésekkel izgatni a kórházmenedzsereket, a fehérköpenyesek minden kategóriáját és a rendszer összeomlását tehetetlenül szemlélő kétségbeesett betegeket, inkább hagyni kell dolgozni azokat, akik közvetlenül tehetnek egészségünkért. És megtartani őket mindenáron, hogy ha egyszer mégiscsak eljön a Kánaán a hazai egészségügyben, ne azért kelljen kapkodni, hogy miként lehet hazacsalogatni azokat a szakembereket, akik ezekben a felelőtlenül irányított időkben külföldre menekültek.