A hajdani tekintélyes diplomata – szakmai múltja követelményeivel ellentétben – meglepő hévvel ostorozza a gazdasági élet, a politika, a médiavilág sztárelitjét és a nekik alávetett intézményeket. Ezek vagy maszkkal fedik el, vagy a felismerhetetlenségig kisminkelik a jelenkor valódi – barázdált, megviselt – arcát a polgárok elől, akiknek csak a rezignáltság vagy a düh segít mindennapjaik értelmezésében, elviselésében. Kortársa, Alain de Benoist filozófus a tavaly áprilisban Nancy városában tartott Túlélni a liberalizmust című konferencián így fogalmazott: ,,A valódi választóvonal nem a jobb és a bal, hanem a nép és globalizált elitje között húzódik.”
Védrine tételesen sorolja az elit bűneit, amelynek utópiahajhász idealizmusa vagy önérdekvezérelt, talaj menti pragmatizmusa katasztrófákhoz vezet. Kipellengérezi az atlanti médiaipart, amely félelmet és mintaadó erőszakot árul a képernyőn, tükörképet tart a nemzetellenes és mazochista oktatáspolitika elé, amely öngyűlölethez, elődeik, a történelmi múlt iránti megvetéshez szoktatja a fiatalokat. Számonkéri a kettős mércét azoktól az emberi jogi aktivistacsoportoktól, amelyek – a többségi társadalmon és az őshonos kisebbségeken kívül – mindenki iránt együttérzést követelnek, függetlenül azok tetteitől, viselkedésüktől.
Egy triviális példa a sok közül az európai hétköznapok abszurditásáról. Ha az európai kultúrkör országaiban a többnejűség törvénytelen, miért hozhat valaki magával két-három feleséget családegyesítés címén Szíriából? Bejárta a világhálót a hír: a 47 éves Daham al-Haszan, aki 2014-ben érkezett Dániába feleségével és nyolc gyermekével, ,,túl beteg” ahhoz, hogy dolgozzon – viszont jóváhagyták, hogy a még Szíriában lévő másik két feleségét és tizenkét gyerekét is Dániába hozza. Nem a bevándoroltatást támogató tőzsdespekulánsok, hanem a dán adófizetők gondja, hogy gyerektámogatás címen a család részére évente 214 128 dán koronát, azaz több mint 130 ezer lejnyit kifizessenek.
Védrine azzal vádolja a nemzetköziség önjelölt bajnokait, a globalizáció gazdasági, politikai, kulturális terjesztőit, hogy nem elég nekik a Nyugat szemmel látható tönkretétele, noha ez a kontinens dajkálta őket. Az Egyesült Államok és kényszerű nyugati szövetségesei háta mögé bújva kéretlenül, erőszakkal exportálják egyetemesnek képzelt „valláspótlékaikat”: a demokráciát és az emberi jogokat, amelyek csak az atlanti civilizáció számára értékek, s még ott sem problémamentesen.
Az exminisztert olvasva néha felmerül bennünk, hogy nem egy populistának bélyegzett magyar újságíró sorait olvassuk-e. Az európai liberális mandarinvilág Fukuyamább Fukuyamánál – méltatlankodik a szerző –, és olyan uniót építget, amelynek ,,se gyökere, se múltja, történelem utáni, poszt-tragikus, alanya egy spontán generáció, amely átlép a nemzeti érzésen, a népek természetes identitásán, sőt még a hatalmat is feladja”. A tapasztalt diplomata nem rejti véka alá pesszimizmusát, amelyet inkább realizmusnak nevezhetnénk: ,,bizonytalan és zűrzavaros nemzetközi környezetben fogunk élni hosszú időn keresztül.”
A nemzetközi közösség fogalma gyakran csak arra jó, hogy az alkalmi hatalmi terekben kiöblögessék vele torkukat a konferenciák után, a hivatalos média mikrofonjai elé lépve. A „modern”, a „liberális”, a haladár ideológia lehetségesnek tartja a konfliktusoktól mentes társadalom létrehozását, amelyben a politika csak menedzsment lesz, de célja eléréséhez előbb meg kell változtatnia az embert és az intézményeit. Ezt el is kezdték, és fel is tudnak mutatni eredményeket. Ám a progresszí­vak kapitalizmusa nemcsak termelési mód, hanem antropológia is: azt hajtogatják, hogy az egyén léte megelőzi a közösséget. A közösség csupán a benne élő egyének szerződései – svájcifrank-alapon.
Az emberi természet megváltoztatására már volt két XX. századi kísérlet, de a harmadik körmönfontabb. Talán a közelgő ökológiai katasztrófa fenyegetése állítja majd félre ezt a veszedelmes ideológiát és utópiát. Ez az egyetlen reményforrás az ex-miniszter számára, aki az emberiség összefogását feltételezi. Az atlanti hatalmi komplexumnak le kellene mondania arról – tanácsolja –, hogy az emberiség nagyobbik felét önmaga képére formálja, hiszen csak magának, pontosabban választó- és adófizető polgárainak gyűlik meg ezzel a baja. Ezt egy realista diplomata mondja, akinek távozása után nagyot változott – s korántsem előnyére – a világ.
Védrine nem kíméli az Egyesült Államok politikáját sem, noha nem megy el odáig, hogy kimondja: annak közvetett vagy közvetlen érdeke zárójelbe tenni Európát. Érezzük azt a halálos veszélyt, amely a multikulturális Európára vár, ha a mostani amerikai modellt követi. Az egyesült Európa nem a történelem spontán kreatúrája, és nem is olyan szükségszerűség, amellyel naponta riogatnak. Teremtésétől kezdve ideologikus építmény volt, amelyet mostani bürokratikus elitje saját képére szeretne formálni. Például családtámogatási politika helyett kitárt kapuk, kiadó szobák, eladó lányok és szédelgő gazdák a limesen. A nemzetközi közösség pedig közben csak Bábel tornyát építi.

S. KIRÁLY BÉLA