Nem egyébtől, két madár
röpül éppen erre,
az egyik a hársra száll,
a másik a cserre.
Jó a hárs is, a cser is
a fáradt madárnak,
azon is, meg ezen is
pihenőt találnak.

Éppen arra jártam én,
fák alatt megállva,
hallgatóztam, vártam én:
fütyül-e madárka?
Megértettem a szavuk,
ha „csúrr” volt, ha „csírr” volt,
tanúm reá a kakukk,
szóról szóra így volt:

– Honnét, szomszéd?
– Ahol voltam, onnét!
– Mit evett?
– Eleget!
– Mi jót?
– Hernyót!
– Hány volt?
– Egy volt!
– És még?!
– Kukacot!
– Mennyit?
– Hatot!
– Hát még?
– Legyet!
– Hányat?
– Hetet!
– Mást még?
– Pondrót!
– Sok volt?
– Nyolc volt!
– Jó volt?
– Jó volt!

Hallgattam volna tovább
ezt a párbeszédet,
de hirtelen akkorát
fújt a szél! fölébredt!
A vihar is vele kelt
s húga is, a szellő –
ezer levél útra kelt,
szinte szállt az erdő!

Az égen egy felleg állt,
dézsa a kezében
s mint aki csak erre várt,
ránk öntötte éppen!
Megáztak a madarak,
megázott a szél is,
szedhettem a lábamat,
bőrig áztam én is!