Kasza Péter szegedi egyetemi oktató elmondta: a 16. század első felében augusztus 29. két évtizeden belül háromszor is a Magyar Királyság fekete napjává vált: 1521-ben e napon esett el Nándorfehérvár, 1526-ban pedig súlyos vereséget szenvedett a magyar sereg Mohácsnál, odaveszett az országot irányító elit jelentős része, élén az uralkodóval. Az ország egysége megrendült, az állam nem tudta megvédeni a területén élőket, a déli és keleti országrészek felett egyre inkább a török dominált, a nyugati területeken pedig fokozatosan kiépült a Habsburg-fennhatóság.
Ennek tragikus következménye, hogy a két szemben álló birodalom között kialakuló patthelyzetben a magyarok nemzedékeken át testvérháborúra kényszerültek. Így történt ez például Pest és Buda falainál nemcsak a korszak kezdetén, 1540 és 1542 között, de még 1686-ban is, amikor egy nagyobb részt nemzetközi sereg foglalta vissza Budát, miközben magyarok harcoltak a török oldalon Thököly Imre fejedelem vezetésével. A korra jellemző, hogy az 1541 tavaszán Budát ostromló több tízezres Habsburg-sereg lovasságát egy magyar főúr, Perényi Péter vezette, míg a Budát védő Szapolyai-párti, török segítségért folyamodó erők egyik vezére Török Bálint volt. Nem sokkal később Perényit a Habsburg-uralkodó vetette fogságba, miközben Török Bálint az isztambuli Héttorony rabjaként hunyt el.
Szulejmán szultán, miután szétverte a Budát ostromló több tízezres Habsburg-sereget, 1541. augusztus 29-én a Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényében is megörökített módon, csellel elfoglalta a magyar fővárost. Majd úgy döntött, a város ezután az Oszmán Birodalom előretolt bástyája lesz. Ebben az eseménysorban Buda 1541. évi elestének a történészszakma szerint kiemelkedő, Mohácséhoz mérhető jelentősége volt. Buda török kézre kerülésének a korabeli Európában óriási visszhangja volt: ez volt az első és egyetlen európai latin keresztény főváros, amelyet az oszmánok meghódítottak, az addig távolinak tűnő török veszély pedig Bécstől alig több mint 200 kilométerre kézzelfoghatóvá vált – mondta Kasza Péter.
Pálffy Géza, az MTA kutatóintézetének történésze kiemelte: Buda elestéhez a mohácsi vereségen keresztül vezetett az út, ez az eseménysor pedig mintegy „első Trianonként” a magyarság történelmét mind a mai napig meghatározó sorsfordulóvá vált. Ezután évszázadokig nem volt a magyarságnak olyan saját fővárosa, amely úgy ösztönözhette volna a politikai, gazdasági és kulturális fejlődést, ahogy az más országokban megfigyelhető. A magyar uralkodói udvar ezután a 20. századig Bécsben volt. Ezzel összefüggésben nem volt és nem is lehetett önálló, egységes magyar érdekeket követő külpolitika. A belpolitika centruma, az országgyűlés pedig a 19. század közepéig Pozsonyban ült össze, miközben Erdély és Horvát-Szlavónország parlamentjei erősítették ezeknek az országrészeknek az elválását. A déli térség gazdasági súlypontja a konszolidáltabb helyzetű Belgrád felé tolódott, az önálló magyar főváros nemzeti kultúrát ösztönző szerepe pedig csak részben volt Pozsonyban, Gyulafehérvárott és főúri udvarokban pótolható. A történelem groteszk fintora, hogy a középkori magyar állam fővárosa rangját, funkcióit és jelentőségét a maga teljességében csak mintegy 400 évvel később, a következő nagy országcsonkításhoz, Trianonhoz kapcsolódva nyerhette vissza – fejtette ki a szakember.
Az előadásokat követően mutatták be a II. Lajos király haláláról szóló tavalyi konferencia anyagából készült, Nekünk mégis Mohács kell című tanulmánykötetet. Pálffy Géza az MTA és az Országos Széchényi Könyvtár gondozásában megjelent kötetről elmondta: vannak olyan szimbolikus történelmi események, amelyeket időről időre érdemes újra megvizsgálni. A most lefolytatott interdiszciplináris kutatások tanulsága, hogy Lajos király halálával kapcsolatban nem kell átírni a tankönyveket, ám még mindig maradtak nyitott kérdések. Az továbbra is teljes bizonyossággal állítható, hogy II. Lajos a mohácsi csatában hunyt el, nem pedig merénylet végzett vele, ám azzal kapcsolatban, hogy valóban a király holttestét temették-e el Székesfehérvárott, már merülhetnek fel kételyek. Ezeket talán soha nem lehet eloszlatni, hiszen a székesfehérvári királysírokat török és Habsburg-csapatok is többször feldúlták azokban az évtizedekben.