A műhely kicsi, de rendezett, egy garázsból alakították ki. Szabó Zsolt és Zoltán kárpitosműhelye több, mint tíz éve önálló, családi vállalkozásként működik. Hogy honnan a mesterség iránti vonzalom, van-e keletje manapság a kárpitosságnak, egyáltalán: hogyan lehet és kell egy ilyen mesterségből manapság megélni – ezekről faggattuk a huszonévesen „mestersorba” jutott vállalkozót.
Szabó Zsolt: Édesapám a Fa-fém Szövetkezetnél dolgozott beszerzőként, a kovácsműhelynek, a kárpitosoknak, szűcsöknek, mindenkinek az anyagokat szerezte be. Látta, hogy jó mesterség a kárpitosság, s előre öcsémet küldte el iskolába Craiovára, a szövetkezet keretén belül. Tíz osztály után én is beálltam a szövetkezet egyik műhelyébe dolgozni, de nem mint kárpitos, hanem üvegszálakból nagyobb feliratokat, egyebeket készítettünk. Ez ’90-ben volt, közben estiben jártam a líceumot. Jött a katonaság, előbb én, aztán öcsém. Közben Nagy István, Pista bácsi, az öcsém mestere meghalt, s a szövetkezetnél is kezdték kiszervezni ezeket a műhelyeket. Itt volt a családi lakás mellett ez a garázs, kicsit rendbe szedtük, s elindítottuk a műhelyt. Így működött vagy nyolc évet, de a szövetkezet egyre rosszabbul ment, egyre kevesebb anyagot hoztak, öcsém gondolt egyet, s elment Németországba dolgozni. A szakmában folytatta, én meg maradtam itthon. 2005-ben megalakítottam a családi vállalkozást.
– Akkor az öccsétől tanulta meg a mesterséget...
– Úgy is lehet mondani...
Jobb a régit megcsináltatni
– Van-e kereslet ma a kárpitos mesterségre, amikor tele vagyunk bútorüzlettel, sőt, bútortúrkálókkal?
– Van, nagy az igény rá. Van, aki szükségletből kárpitoztat, van aki egy örökséget akar felújítani, emlékképpen. Aztán ez a gyors bútorgyártás: szépet, tetszetőset készítenek, de nem jót, nem időtállót. A kárpitos, ugye, eltakarja az asztalos munka eredményét. Csak mi látjuk, amikor bontjuk el, hogy legtöbbször milyen gyenge munkát végeznek. Gyenge az anyag, gyenge a rátett munka, ezért romlik olyan hamar. Aztán sokan rájönnek arra: jobb, ha a régit csináltatja meg, mint hogy újat vegyen. Én azt is ajánlom mindenkinek, ha újat akar venni, drágát vegyen, mert nyolcszáz lejért nem szabad kanapét vásárolni. Az biztos, hogy gyengén van összeállítva, csak az anyag értéke annyi, hol van a munkadíj, az egyebek...
– Van-e konkurencia?
– Van, de nem nagy, Szentgyörgyön három műhely dolgozik, sokszor felgyűl a munka, akkora a megrendelés. Itt olcsóbban is dolgozunk, mint egy nagyvárosban, ezért Brassóból is, Kolozsvárról is hoztak bútort felújítani.
– Honnan tudják meg Kolozsvárról, hogy itt olcsóbban és jól dolgoznak? Egyáltalán, kell-e reklám a vállalkozásnak?
– Szájról, szájra terjed a hír, munka munkát hoz, sok reklámot nem kell csinálni. Nem is nagyon hirdetünk, egyszer jelent meg egy ingyenes reklámújságban, s az hozott is egy kuncsaftot, úgyhogy egyenesbe jöttünk. S aztán ezek az ügynökök, a gyorsposták járják az országot, a bútort is elhozzák, ha kell.
– Családi vállalkozás a hivatalos forma is...
– Igen, így öcsémmel ketten dolgozunk. Ez jó is, de az az igazság, hogy szabadságon a tíz év alatt egyszer, ha voltunk. Egyik hosszú hétvégére egyik megy el, a másikra a másik, hogy folyamatosan tudjon működni a műhely.
Kell tudni, hova nyúljunk
– Javításon, felújításon kívül, teljesen új bútor készítésére gondoltak-e?
– Próbálkoztunk vele, de mi nem tudjuk olyan áron előállítani, hogy felvegyük a versenyt a szériagyártással. Egyszer-kétszer próbálkoztunk, de az eladó is annyit tesz rá, mint a munkadíj. Hát így nem éri meg.
– Marad a javítás, illetve a hozzá tartozó szolgáltatási kör, hiszen kérésre például el is szállítják a javítanivalót.
– Igen, ez valójában egy szolgáltatás, s különleges munkákat is elvállalunk. Persze akkor, amikor nincs sok egyéb, egyszerűbb munka, mert a régi bútorok különleges odafigyelést igényelnek. A nyár közepe egy kicsit üresebb, de sokkal többször van az, hogy későbbre vállaljuk a munkát. Az is a szokásunk, hogy nem hozzuk el a bútort, amíg más munkánk van, így a kuncsaft sem marad otthon több időre nélküle. A rendelésnél is általában megkérem a megrendelőt, hogy fényképezze le a bútort, két-három pozícióból, s abból már nagyjából tudom, mennyi anyag kell, mennyi munka, s körülbelül mennyibe kerül. Persze, igazán akkor derül ki az ár, amikor szétszedjük. Az anyagokkal ma már nincsen baj, az ügynökök hozzák, csak kell tudni, milyent rendeljünk.
– Bútoron kívül más kárpitozást is vállalnak.
– Igen, autókárpitozást is, igaz, ahogy fejlődik a technológia, mindig meg kell kapnunk a módját, hogyan csináljuk. Ma már egy tűvel szét lehet szedni, csak kell tudni, hova nyúljunk.
– Gondoltak-e, gondolnak-e nagyobb fejlesztésre, bővítésre?
– Néha felmerül, hogy saját tervezésű, kivitelezésű bútort állítsunk elő, de ahhoz akkor nagyobb hely kell, alkalmazottak, kölcsön, nem biztos, hogy megéri, amíg ebből, igaz, sok munkával, de meg tudunk élni. A válságot például mi nem éreztük meg, egy nagyobb helyen embereket kellett elbocsátani, a mester is be kellett álljon dolgozni. Mi azelőtt s azután is ugyanúgy dolgoztunk.
– Egyelőre nem kell gondolniuk a staféta átadására, de mi a helyzet az utánpótlással? Van-e fiatal, aki folytassa a mesterséget?
– Az utánpótlással probléma lesz, nincsenek szakiskolák, ahol képezzék a fiatalokat. Nekünk leánygyermekeink vannak, aztán meglátjuk, hogy be tudjuk-e tanítani valamennyire.
– Olyan nem történt, hogy beállított a műhelybe egy tizenéves fiatalember, s azt mondta, hogy meg akarja tanulni a mesterséget?
– Ilyen egyszer sem történt, ellenben jöttek a munkanélküliek, hogy pecsételjek nekik, persze én családi vállalkozóként ezt nem tehettem meg. Az is igaz, hogy ez olyan mesterség, aminek minden csínját-bínját csak két-három év alatt lehet megtanulni.
