Küzdeni a megjelenésért, a lapért, a kiadóért, azért, hogy a történet jó legyen, küzdeni a fiatalokért, akik közül magamon kívül még egy tucatot fel tudnék sorolni, akik neki köszönhetik, hogy publikálhattak, hogy könyvük lett, hogy bekerültek a magyar irodalomba.
Csak később tudtam meg róla, hogy dzsúdóedző is volt az átkosban, amikor nem lehetett éppen más. Fekete öves. Egy író-szerkesztő, aki nem dohányzik, nem iszik, sportolói múlttal rendelkezik, felnevelt három gyereket. Ez már önmagában is tiszteletre méltó. Mert tudjuk, hogy Közép-Európában nehéz józannak maradni, Hrabal szerint, ugye, nem is érdemes. Családi ügyekről, múltról soha nem beszélgettünk. Inkább szakmáról, kéziratról, könyvekről. Nem tegeződtünk. De ez nem volt terhes. A kölcsönös tisztelet jele volt. Tudtam, hogy rá számíthatok, hogy ha lehetősége van, segít, és eszébe fogok jutni akkor is, ha nem vagyok vele napi kapcsolatban. Tudtam, hogy van, tudta, hogy vagyok.
Amit muszáj volt elmondani, azt elmondta János, olvasható legutóbbi kötetében, a Száműzött történetekben. Ütős novellák. Nagyon lehúznak az Örvényes mélyére, ahonnan a kommunizmus igazi arcát megláthatjuk. A háború után meggyötört, tönkretett, kisemmizett parasztság néz szembe velünk. Az én dédapámat is hasonlóan verték, mint János Savaóját, mert nem akart belépni a téeszbe. Hát így rokon világ a miénk, mindegy, hogy Romániában vagy Magyarországon történt-e, mind mocskos volt, s a mai napig az, mert nem jött el az igazság pillanata, nincs jóvátétel, a bűnösök nem bűnhődtek meg, sőt, ebben a közép-kelet-európai Abszurdisztánban ők a győztesek. Nehéz ezt megemészteni, tudom. Nem egy emberre kimért feladat, hogy a kizökkent időt helyrehozza, de küzdeni kell, a harcos mást nem tehet. ADDIG IS NYUGODJÉK BÉKÉBEN!

CSENDER LEVENTE