A Kilencek által dedikált, 1969-ben megjelent versantológiából, amely Oláh Jancsi enigmatikus versével indult, nekem is van egy. Azóta is keresem – már az életművére kiterjedően –, hogy hol lehet az a FÖLD, a kézzelfogható, a földrajzilag is betájolható, ahol „olyan fehérek a házak, mint egy ezüstbalta”. Nem és nem lelem.
Oláh János elérhetetlen földje, azt hiszem, nem a fizikai valóban, hanem a költészet dzsungelében, a metaforák Ázsiájában, a kimondhatatlan Szaharájában, a Dél Keresztje alatt éneklő szirének önpusztításra csábító dalában vagy egy afrikai boszorkánykör közepén található.
Az én elérhetetlen földemet viszont telekkönyvi pontossággal le tudom írni. Mert az a föld az Oláh Jancsié. Ott leng az a szőlős, holdsugarakkal kötözve az alkonyi éghez a Balaton felett, ahol egyszer, egy őszön, egy szüreten életem talán legfelhőtlenebb napját töltöttem el. Ha tudnám meghatározását, lényegét, azt is mondhatnám, hogy a legboldogabbat. Ó, az a bágyadt őszi mediterrán táj! A présház mögötti hatalmas diófa, a mandulafák göcsörtös, marasztaló karjai, a barnuló termésükkel incselkedő fügefák s a dombalj felé gyalogoló szőlő-sorok – számomra katartikusan valóságossá, elérhetővé váltak, olyannyira, hogy már kezdtem is berendezni árnyaik alatt eljövendő életemet. Akkor ott, azt hiszem, megtaláltam azt a tájat, azt a földet, amely addig csak ábrándjaimban, vágyaimban élt. Igen, én, a Hargita alatti egynapos nyarakból, hat hónapos telekből, országos őszi esőkből-ködökből egy ilyen magányba, egy ilyen balatonkékbe elhaló édenkertbe vágytam mindig is.
Állni látszott ott az idő, pedig dolgoztunk szorgosan. Szinte elragadtatással. Az én hangulatom akár euforikus is lehetett. Hisz ott volt a két Kati, a két János, Matyi és az öt bűbájos unoka, akik nem hagyták, hogy utánam jöjjön a székely mélabú. Aznap, ott, nem volt a szívemben semmi, ami kiolthatta volna az évszak roppant illatát. Csak annyi történt, hogy hirtelen megszomjaztam, s bor bár volt, nekem a Várdomb alatti hűvös forrás jutott eszembe. És a csíksomlyói borvíz. És aztán derült égből a villám: hirtelen a nyakamba ugrott a szőke kicsi cinka – talán Johanna, talán Dorottya –, szorosan szorítja a nyakamat, s csak úgy, minden érdek nélkül azt mondta, hogy „én úgy szeretlek”.
Abban a pillanatban már tudtam, hogy Oláh Jancsi szőlőse az én elérhetetlen földem. Félre hát ábránd, álom, szemlélődő élet, töprengő idő, mediterrán táj utáni vágyakozás, nekem ott a helyem a Kárpátok hurkában, az én székely népem acsarkodó ideg-összeroppanásaiban, ahol soha senki sem fogja kimondani: „én úgy szeretlek”.
Köszönöm hát barátomnak, a közülünk most eltávozott Oláh Jancsinak az én elérhetetlen földemet.
FERENCZES ISTVÁN
