Története egy nemrégi nyári napon játszódott, valahová utaznia kellett riportot készíteni. Éjjel, már első álma után, de még hajnal hasadta előtt arra ébredt, iszonyúan fél a vezetéstől. Bizonyára a vacsorára jóízűen elfogyasztott szalonnától vannak rémálmai, gondolta, azzal másik oldalára fordult, és aludt tovább. Reggel kipihenten kelt, früstükölt rendesen, bedobálta a táskába a jegyzetfüzetet, fényképezőgépet, riportofont, aztán bepattant az autóba, indított – és azonnal vissza is fordította a slusszkulcsot. Az irattárca, benne minden aktával, a konyhában maradt. Visszatért, elvette, újra autóba, indítás, kanyarjelző, gáz neki. Még a sarokig sem ért, egy fekete macska átszaladt előtte az úton. Csak annyira lassított, hogy kicsit ráijesszen, de azért el ne üsse az ártatlant, aztán vígan nekivágott a hosszú útnak.
Már-már közbeszóltam volna, hogy ennek a fele kitaláció, a másik fele meg képzelet, ugyanis újságíró barátomat elég élénk fantáziával áldotta meg a természet, aztán mégis hagytam, hadd mondja tovább történetét, hiszen kíváncsivá tett, hogyan válok én babonássá.
Gyér volt a kora délelőtti forgalom a városban, egykettőre maga mögött hagyta a pirossal áthúzott településjelző táblát, amikor hirtelen erőst kényelmetlenné kezdett válni az autó ülése. No, itt baj lesz, gyötörte a gondolat és a hastájból keletkező inger, ejsze jó lesz mihamarabb egy mellékhelyiséggel ellátott benzinkútnál megállni. Csakhogy azon a vidéken, amerre útja éppen vezette, igencsak ritkák a töltőállomások, a falvak viszont annál sűrűbben követik egymást. Ilyenkor vadul zakatolnak az ember agyában a fogaskerekek, mihamarabb próbál szorult helyzetére megoldást keresni. Újságíró barátom talált is, valami távoli rokona jutott az eszébe, s az egyéb után hirtelen a bűntudat is gyötörni kezdte, merthogy régen nem járt ott, és most ilyen indokkal benyitni a kapun... hát nem biztos, hogy idén karácsonyra is fognak küldeni kóstolót. Pedig az a májas hurka, és pláne az a kolbász, bátran fűszerezve, enyhén füstölve, na, attól is elbúcsúzhat egy életre. Hát ez volt a fekete macska bosszúja, zárta rövidre története első részét.
Végül minden rendben volt, megkönnyebbülve folytathatta útját, immár egy kicsit sietősen, merthogy néhány szót mégis illett váltani a távoli rokonnal. Taposta a kicsi pedált, bátrabban, mint szokta, de ami szabálytalanságot leír a közlekedési törvény, azzal mind szembesült. Ekkor már Székelyföld határán túl, országúton, sőt, európai rangú úton száguldott – volna. Ha a vasárnapi sofőrök (pedig hétköznap volt) nem akadályozzák a haladásban, ha a dülöngélő kerékpárosok nem késztetik állandó fékezésre, ha a rendszám nélküli teheneket láncon vezető gumicsizmás alak valami sajátos elgondolás alapján nem a két sávot elválasztó folytonos vonalon próbál egyensúlyozni. Az útpadkára őt lekényszerítő, szembeelőző teherautó ezek után már szokványos eset, és végül már olyan apróságok sem zavarták, mint hogy az előtte haladó öreg dákszekéren se fék, se csengettyű: a csomagtartóból kikandikáló berbécsek fejmozgásából könnyen lehetett következtetni, mikor lassít a járgány, és mikor szándékszik irányt változtatni. A legszebb mégis az volt, amikor a mezei útról kijövő, szénával megrakott szekér tetejéről az egykor szebb időket látott kockás ing jól lebarnult viselője egy laza kézlegyintéssel jelezte, esze ágában sincs elengedni az aszfaltúton közlekedőket. Hát ennyit az álmokról, mondta újságíró barátom, és láttam, hogy arcából még most, ennyi idő eltelte után is kifut a vér.
Kis késéssel, de testi és gépjárműi épségben érkezett meg a riportkészítés helyszínére, jegyzetelte a történteket, fényképezte a tájat és az embereket, végül egy interjúalanyt is faggatott volna, ízes szófordulatai, magvas gondolatai szó szerinti visszaadását kérték volna mondandójának. Elővette a kis magnót, megnyomta rajta a kis gombot – de a szerszám működőképes tápegység hiányában hang rögzítésére alkalmas nem lévén, csődöt mondott.
Idáig érvén elbeszélésében, barátomat megkértem, a folytatást halasszuk egy későbbi időpontra. Holnap nekem is riportot kell készítenem, és eszembe jutott, hogy az ebédnél a sót kiborítottam, a mosogató felé lépve megbotlottam, a tányér kicsúszott a kezemből és eltört, múlt héten pedig létra alatt kellett átmennem.