Vasárnap az Eresztevény—Maksa fölötti Lármafa-tetőn érdekes jelenségnek lehettünk tanúi: a z ellustult háromszéki kereskedelem és a polgármesteri hivatalok érthetetlen közönye sem tudta megfojtani azt a spontán érdeklődést, amely az Óriáspince-tetőre tervezett rendezvényeket szerencsés módon övezi.
A kenyér alakú hegy, amely páratlan panorámát kínál a Kárpát-koszorú övezte háromszéki és barcasági alföldre — a Maksa felől megépített szerpentinező útnak is köszönhetően — az autós karavánokat a lármafa-tetői rendezvények nélkül is vonzza, érdekessége, hogy ez a Látó-hegy az óvodáskorú gyermekektől az aggastyánokig, minden korosztálynak kínál valamit, ha a vizuális gyönyörkeltés mellett egyebet nem, akkor a valósággal kortyolható friss levegőt, az idősebb korúakat sétára, a gyerkőcöket nyargalásra ösztönző alkalmakat. Ébredjünk rá, hogy az Óriáspince-tető szakrális heggyé vált — ezért nevezem (házi használatra) Lármafa-tetőnek is —, azzá teszik a székely kapus históriai stációk, s a központi szimbolikus építmény, amelynek jurtaváz formája ennek központi magvát, az áldozati vagy oltárkövet oltalmazza, ennek ad szállást, s az áldozati követ kézzel-szemmel megérintő zarándokok lenn Háromszék település- és szellemi földrajzát azonosíthatják. Ezért van az, hogy a lármafa-tetői rendezvény nélküli napokon is a vendéglátók messziről érkező rokonaiknak, barátaiknak erről a magaslatról mutatják be szülőföldjüket, amelyet majd fizikai és szellemi helyszínelés követ(het).
Nos, bosszantó, hogy egy tucatnyi település kivételével — illesse tisztelet és megbecsülés ezeket — az önkormányzatok közönye ennyire foghíjas szájpadlásúvá tette a mostani szekértábort, s egyszerűen szégyen a kereskedelem érzéketlensége, amellyel ezt a szekértáboros-néprajzos kirakóvásárt elszabotálták.
Figyelemre méltó volt viszont az, amint a rendezvény résztvevői mindezek ellenére minőségi és sajátos, a helyi hagyományokhoz és szokásokhoz kötődő szolgáltatásokkal ellensúlyozták és pótolták a hiányt. A gyerekek lovagolhattak, hancúrozhattak, a kíváncsiskodó városiak — és mások is — népi mesterségekkel, népi iparművészettel ismerkedhettek, a pengő tengelyű szekerek, kocsik és ezek székely ruhás körítése a csodálkozók sokaságát gyönyörködtette, a Háromszék Táncegyüttes szabadtéri Ludas Matyi előadása pedig mintha egyenesen a Lármafa-tető produkciójaként készült volna, annyira odaillett. Aratott is megérdemelt sikert.
Kürtőskalács volt bőven — flekken is került, borsos tokányból legalább két, egyenként százliteres edény ürült ki —, kár, hogy az immár székellyé is vált csórékolbászból nem volt kínálat (a flekken szavunk sem utal itteni eredetre), egyszóval az ellátás, egészét tekintve, szánalmas volt.
Mindezt viszont pótolni lehet a legközelebbi Lármafa-tető-rendezvény alkalmával, mert most már bizonyos: hagyomány született.
