A történet könnyen emészthető, de a jelenetek egyszerűségét, szikárságát megnemesíti a játék, ez teszi gazdaggá, többrétűvé, valódi művészi produktummá az előadást. Karakteres, bátor, élénk színekkel fest a rendező, a figurák és helyzetek komikumát a lehetőségek határáig kiaknázza, de a tobzódó játékosság közepette olykor felsejlik a háttérben lassan kibontakozó dráma. Jól ismerjük már a történetet, mindannyian hallottunk a végtelen gazdagság drámai végkifejletéről, tehát nem az az igazi kérdés, hogy mi történik a főhőssel és a feleségével, hanem hogy miként következik be az elkerülhetetlen. Kiss Csaba darabja ilyen szempontból befejezetlen marad, mert – bár megmutatja a zsákutcát, és belesétáltatja a szereplőit – nem engedi, hogy elérjenek az út végéig. Kolcsár József valószínűleg hamisnak érzékelte a történet szempontjából ezt a művészi megtorpanást, ezért a saját olvasatában egyértelművé tette a befejezést, úgy alakította az előadást, hogy szerkezeti íve hibátlanul működjön.
A színészek jó társai ebben a kalandban. Mindenki otthonosan mozog a színpadon, láthatóan öröm nekik a játék, minden arcuk hiteles, merthogy valamennyien több arcukat is mutatják: néha a pénz változtatja őket, máskor a szerepösszevonások. Polgár Emília besavanyodott háziasszonyt, nagyravágyó pazar szeretőt, és pénzhajhász hárpiát alakít, Lung László Zsolt a tipikusan ravasz, kretén főnököt – akinek egy meghatóan keserű színt is belelopott szerepébe a rendező – és zsugori, morcos öregembert, Orbán Levente minden hájjal megkent életművészt és az anyja befolyása alatt álló élhetetlen fiatalembert, Korodi Janka Laura pedig szorgalmas diáklányt és névtelen csábítót. Csak a főhőst alakító Kiss László marad végig ugyanabban a figurában, de ettől nincs könnyebb dolga, mint a többieknek, mert az ő szereplője által követhető végig az út döbbenettől boldogságig, jó szándéktól tanácstalanságig, nyugtalanságtól aggodalomig, felindultságtól lemondásig.
Még soha nem nyertünk ennyi pénzt, de otthonos számunkra az érzés, amely körülfonja és megtölti élettel a történetet: gyermekkorunk óta álmodunk arról, hogy egyszer találkozunk a jó tündérrel, kifogjuk az aranyhalacskát, megtörténik velünk az a bizonyos varázslat, amitől hétköznapi gondjaink mind megoldódnak. Ez az örök remény mélyíti el bennünk Pech József különös történetét, ettől izgatott a nevetésünk, és ettől válik mégis könnyűvé a szomorú vég. Kár, hogy nem mi voltunk a szerencsések, de végül is jó nekünk, megúsztuk.
Néhány poén enyhén túllőtt a célon, és talán nem ártott volna több megtorpanás a nevetésben, de ezek csupán árnyalati kérdések, amelyek valószínűleg előadásonként is változnak. Felejthetetlen képek, jelenetek is voltak, például a Főnök úr előkészületei Pech fogadására vagy a szemeteszsákba rejtett sötét, egyszínű bankjegyek. A mindenkori pénz, amelynek igazi értéke a hiányában rejlik, ha sok van belőle, papír. Szép volt, ahogy a végén beléptünk a főszereplő belső világába, ahol az erkölcs reménytelen harcot vívott a kísértésekkel. Vajon tényleg ilyen kilátástalan a gazdagság? Határozott lezárás, aztán újra ott vagyunk a legelején. Ha velünk kezdődhetne újra...