Egyszer egy nagyasszony, virágzásán túl, de ereje teljében vendégséget hívott – nem a lakásába, hanem az Európa Közkertbe. Óriási tömeg gyűlt össze. Ő kissé későn érkezett többtonnás terepjárójával. Szinte berobbant a táncolók közé, így aztán vagy hatvanan el is terültek a földön: kezükben kristálypoharakkal, finom porcelánmaradványokkal vagy éppen hasas söröskorsókkal. Olyant is láthatott az, akinek megmaradt a szeme, hogy külön volt a test, a kéz, a kristálykehely.
Bocs, mondta a rendőrnek, aki hivatalból hivatalos volt a buliba. Munkahelyi ügyeim hátráltattak, és útközben kellett megcsinálnom még a sminkemet is. És valóban, kezében volt még az ezüst-poudriére, amelyből éppen az orra hegyét rizsporozta, hogy ne fényeskedjék a kamerák előtt.
Vagy tán inkább poudriére-rel dolgozott, maga sem tudta, miért? Lehet egy ékezettel több? Ezt is neki kellett volna tudnia? Mindenesetre eldobta a poudriére-t (lőportárt) – így aztán a kert, helyesebben a park útjának kanyarulatánál, a tiszafák öblében hatalmas robbanás tüze csapott föl, és hamarosan emberi maradványok záporoztak az élő és holt meghívottakra. A haldoklókra is.
Bocs, ismételte a nagyasszony.
Nem gondolja nagyasszonyom, hogy – dadogott a rendőr.
Mit gondoljak? – csattant a válaszkérdés. – Gondoltam már eleget, gondoljon már más is.
A felelősség, kérem, a felelősség, mégiscsak ön hívta őket, és utána… – hebegett a rendőr.
Vállalom a felelősséget, vállalom, mindenkor vállaltam! Leléphet!
A haláltánc, közismert francia nevén a „danse macabre”, késő középkori eredetű jelképes műfaj. A metszeteken, festményeken, faragásokon kaszás csontvázak vonszolják a sírba a hatalmasságokat: pápákat, királyokat, nagyasszonyokat, lovagokat, bankárokat, parasztokat. A halál szemében minden földi rang és siker nevetséges, előtte minden ember egyenlő.
A középkori ember megérezte a korszakváltás szelét. Az új világ jöttét, amelynek nem ismerte természetét, mégis megsejtette, hogy ezen eljövendő időben az ő világának értékei vajmi keveset fognak számítani. És tényleg. Mi már ebben élünk, a reneszánszból, fölvilágosodásból, szocializmusokból sarjadzott fényes Gazdaságkorban, mely minden idők legtökéletesebbikének, a töretlen fejlődés világának és betetőzésének tartja magát.
Pillanatnyilag kis üzemzavarba került: az általa szétzúzott gyarmati társadalmak betyárjai és szegényei özönlenek a haszonélvező-kizsákmányoló országok szintén fölmorzsolt népe közé, és szégyentelenül élvezkedni kívánnak abból a cirkuszból meg mazsolás kalácsból, amelyből utóbbiak ez idáig részesültek nagyasszony és társai meg lappangó közös főnökeik jóvoltából. Pszt! Maradjon köztünk: állítólag hajtják az érkezőket – valakik…
Mindenesetre maga nagyasszony is csábította őket: gyertek, siessetek, jöhettek bár ahányan, majd dolgoztok szépen a gyárainkban meg a földjeinken, söpörhettek utcát, hajthattok taxit, és a végén még rendőrök is lehettek, ha megtanultok írni-olvasni!
És lőn! Jöttek egymillióan, közülük hatan vagy tán heten menten munkába is álltak, a többiek elillantak erre-arra: leginkább saját vilajetet (tartományt) szerveztek. Svédországban ötvenötöt, a franciáknál ötszázat, német földön a kettő között valamennyit. Nehéz utánajárni, mert mindegyik no go, bennszülötteknek tilos terület. A szám persze mindegy, lényeg, hogy egyre többet, mert sokfelé már az őslakók is oda kívánkoznak. Ott még érdekes az élet! És máskülönben be sem léphetnének az új országokba, ahol roppant izgi törvények léptek életbe. A svédeknél maga a kormány pénzeli azt a propagandaakciót, amely a bennszülötteket csábítja az új kultúra át- és fölvételére. Ez érthető is, hiszen a régit kézen-közön elszórták, elveszejtették. Leginkább pedig megunták.
Ez a tiszta igazság: megunták, mert lelki terhet rótt rájuk, amitől pedig irtóztak. A lelki teher a mai világban avítt kacat. Az állítólagos lelki jó is, amiről némely kriptaszökevények locsognak. Egyszerűen azért, mert nincsen lélek, tehát lelki ez-az sem létezhet. Egyedül pénz van, vér, hús és test, mégpedig végtelen szabadságú test: ma fiú vagyok, holnap lány leszek, hetvenéves koromban ismét kamasz. Pénz és technika kérdése: mindkettővel teli a padlás. Hogy néz ki az, hogy minden van errefelé, már nemzedékek óta csokoládét kakál a jónép, csak éppen kultúra ne legyen?
Persze venni is lehet. A kíváncsiak próbálták, évtizedek óta csinálták, ami eszükbe jutott, megvették innen-onnan, de most már uncsi. Az uncsi a baj, hogy minden uncsi, és az uncsit nem lehet elsózni a piacon. Egyelőre. De olyan nincs, hogy ne legyen rá vevő… Még tán a felelősségre is akad: mindenesetre nagy erők keresik.
Ott ült a Császár. Dús hajában / hét csillag volt a diadém. / Rabszolganépek térden állva / imádták, barna köldökén / a Göncöl forgott, válla balján / lámpásnak állt a holdkorong: / de a bohóc sírt trónja alján: /„Mit sírsz” – rivallt reá – „bolond, / nincs szív, mit kardom át ne járna, / enyém a föld!”… S hogy este lett, / egy csontváz tántorgott eléje, / s elfútta, mint egy porszemet. / – Kényúrként éltünk mindahányan, / s az évek szálltak, mint a percek, / véred kiontott harmatával / irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! (François Villon: Haláltánc-ballada, Faludy György átültetésében)
(Magyar Idők)
