Bevallom, vannak „besúgó” embereim, így már kb. egy héttel azelőtt – tehát a földrengés előtt – értesültem arról, hogy mi történt a Sikló alján! De nem minősítettem „sürgősségnek” az esetet, ugyanis április végén a Begénes tetején, két és fél órás túra eredményeként, 1300 méter magasságban (!) láttam olyan forrásvizet, melyből kitartóan, nem túlzott hevességgel, de szén-dioxid bugyogott felfelé. És ha belegondolunk, hogy a Hankóban, a makadámút kellős közepén is található pezsgésben levő pocsolya, sőt, a völgy tengelyvonalán fekszik a Begénes is, még csodálkoznunk sem kell a történteken. De térjünk a lényegre!
A siklóalji Pokolsárt a kisvasút „rendező pályaudvarának” kb. közepén keressük, de nem ám a sínek-vagonok közt, hanem az aszfaltút túlsó oldalán, ott, ahol egy kis vízlevezető árok található, tehát a hegyoldal tövében. A kitörés pillanatáról arra sétáló betegeink – mobiltelefonnal – rövid filmfelvételt készítettek. Sáros, haragos színű, vizes-gázas „gejzír” látható, mely közel fél méter magasra ugrik. Azóta valamelyest megnyugodott a kitörés, és a vize is letisztult, meséli a szemtanú, aki nem bír betelni az élménnyel. Meggyőződése, hogy a pár nappal későbbi földrengés előjelét látta!
Nos, ha valóban mofettagáz robbantott ekkorát, ennek fele sem tréfa! Kikerékpároztam tehát a helyszínre, és tapasztalnom kellett, hogy a gázkitörés biza’... jelentős. A jelenség periodikus: beindul, begyorsul, eléri maximumát (ami felvételemen látható), majd csendesedik és pihen egy keveset. A pezsgés átmérője kb. negyven centiméter. Időközben kisebb nézőközönség is kerekedett körém. Vendégeink lelkendeztek:  íme, milyen gazdag ország vagyunk! Mofetta... az út szélén! Egy öregúr rágyújtott a régi bányászrigmusra is: „Munții noștri aur poartă, noi cerșim din poartă-n poartă” (Hegyeink aranyat rejtenek, de mi kapuról kapura koldulunk). Stb... Stb.
Bevallom őszintén: nekem már első pillantásra alapos gyanúm támadt. De az „ítélethirdetéshez” műszerre volt szükségem. Kivártam tehát az ebédidőt (ilyenkor mindenki a kantinnál tolong), aztán mint aki lopni indul, egy terebélyes műanyag tölcsérrel, marószódás lombikkal, gumicsővel és gázhozammérő eszközzel felsettenkedtem a Sikló alá. A tölcsért ráhelyezém a buboréktérre! (Morajlás is hallatszott a csendben!) Olvasom a műszeren: fél köbméter per óra! Atyafiak! Ez kisebb mofetta működtetéséhez elegendő! Csakhogy a szén-dioxid jellegzetes savanykás szaga nem volt érezhető! És a marószódás csapdára sem reagált a gáz. Nosza, gyertyát gyújtottam az út szélén, s a tölcsér által összegyűjtött gázt... ráeresztém!
Mit gondolnak? A láng kialudt-e? Ki a fenét! Még vidámabban lobogott! (Hál’istennek, nem metánhoz volt szerencsém! Durrant volna!) De ezután már bátran orromhoz tarthattam a slagot, óvatosan megszagoltam, majd nagyot húztam a föld alól felböfögő... HEGYI LEVEGŐBŐL!!!
Megtörténhet, hogy nem értik, bolondnak tartanak, de elmagyarázom! Négyszáz méter magasból érkezik a víz a tündérvölgyi vízműhöz. Ez negyven atmoszférát jelent, ennyit a hálózat, a csapok, kazánok nem bírnak ki. Emiatt nyomáscsökkentőket helyeztek el útközben. Mély kutakat! A víz szabadon zuhog ezekben, és közben habosodik, levegőt sodor magával a csőbe. A Sikló alján pedig csőrepedés történt, olyan helyen, ahol a vezeték mélyebbről jön, majd lefelé ereszkedik, tehát pozitív görbülete van, székelyesen szólva: „kankós”. A levegő pedig mindig felül van. Ahol lyukat („likat”) talál, s ráadásul a... kankón, ott előbb-utóbb felszínre tör. Ötven évvel ezelőtt láttunk már ilyesmit! A líceum konyhakertjében voltunk (mai műhelyek helyén), amikor ott es felböffent vala az „erő”. Csorja tanár bácsi jelentette a parafenomént, kiszállt néhai Fábián Ernő igazgatónk, s azon minutumban az iskola teljes közönségét hazaparancsolá. Már aznap délután kiderült, hogy a közeli gőzmalom víznyomó csöve repedt meg, de heteken át visszhangzott a város: „Ha tudnánk, mi, kovásznaiak, hogy mi felett élünk, elmenekülnénk a vidékről”.