Diktál a tanár, írnak a gyerekek. Helyesírás, fogalmazási készség, ilyesmikre kíváncsi a nemzet napszámosa. Bennünket most a tollbamondási rész érdekel, abból születnek az igazi gyöngyszemek. Az elhangzó szövegbe a jó pedagógus csupa olyasmit rejt el, ami a korábbi évek tananyagában szerepelt, tehát mind-mind ismerős a diáknak. Persze, becsempész a mondatokba egy-két bonyolultabb szót is, nem annyira az akadémikusok által rögzített legújabb helyesírási szabályok ismeretének tesztelésére, mint inkább annak kiderítésére, az iskolában tanultakat egészítették-e ki a nebulók némi olvasmányélménnyel is. Mert a nyelvtan azért sokban hasonlít a matematikához, itt is érvényes az ismétlés a tudás anyja közmondás: minél többször leírja vagy leírva látja az ember fia valamely szót, annál inkább rögzül benne leírásának módozata.
Diktál tehát a tanár. Jószágigazgató, mondja ki e gyönyörű, bár letűnt korokat idéző szót, s a diák amint hallja, úgy leírja: jó szál igazgató. Hogy az uradalmi tisztről nem hallott-e a kamaszkorba lépett leány/legény, vagy épp akkor lelki szemei előtt a jó szál férfi iskolavezető képe tündökölt, esetleg a tovatűnt nyár fölötti mélázása zavarta meg éles hallását, nem tudni. A példa csak szórakoztató, ennél több szót nem érdemel.
Annál inkább a tanoncok találékonysága. Különös tekintettel történelmi személyiségeink nevének olykor valóban nem egyszerű leírását illetően. Rákóczi nevét rövid o-val írni esetleg a figyelmetlenség számlájára írható. Bethlen Gábor fejedelmünk nevéből a h-t kihagyni bocsánatosabb bűn, mint arrébb helyezve Betlehn-t „csinálni”, és akadt, aki még ezt is cifrázta Betlehen formában. A mikor i és mikor y kérdése mindig sok fejtörést okoz, így hát könnyen válik Vasvári Pál Vasváry Pállá, egy gyerek logikája szerint pedig y és i is nem férhet meg egymás mellett, hát úgy véli, Zrínyi Miklós nevét ekként kell leírni: Zríny Miklós. Főúri család volt hajdanán a Thököly, meg is adták módját nevük írásának – a hálátlan utókor nagy bánatára. Mert aki nem sokat látta leírva, az afölött töpreng: „egyszerűen” Tököli vagy „nemesebben” Tököly – született egyik változat is, másik is. A j vagy ly használata szintén a magyar nyelv egyik nagy talánya, különösen Bocskai nevében. Hogy abban nincs sem j, sem ly? Dehogy nincs: Bocskaji István és Bocskalyi István egyaránt Erdély legnagyobb fejedelme volt.
Manapság nem divat historizáló regényeket, költeményeket írni – a Gábor Áron Emlékévben meghirdetett irodalmi pályázaton is hallgattak irodalmunk „nagyágyúi” –, olvasni még kevésbé, és fehér hollónál is ritkábbak a magyar történelem szereplőit megjelenítő, fordulópontjait dramatizáló színművek. Hiába na, a történelem kevesek kedvence. Főleg középiskolás korban. Amikorra már minden gyerekember szavalta az Anyám tyúkját és a Nemzeti dal című Talpra magyart, esetleg a Falu végén kurta kocsmát – ezeket a verseket a legnagyobb magyar költő írta, akit úgy hívtak, Pethőfi Sándor.
Ennyi (h)ősgyalázás után okokat kellene keresni. Egyesek a tanárban, mások a diákban látják a hibát, megint mások a szülőben, ki hagyja szeme fényét naphosszat a képernyő előtt bambulni. Legtöbben a tanügyi rendszert szidják, hogy lám, és nacsak. Meg a népet, az istenadtát, hogy így viszonyul anyanyelvéhez, dicső történelméhez, hogy igénytelenné vált, bekebelezte a Balkán.
Én szeretném azt hinni: ezek csak elszigetelt – bár sokatmondó – példák.