Régi, híres szentgyörgyi polgári családból származott, a dédapa Bogdán András és testvére, Bogdán István építtette 1862-ben azt az emeletes, 24 lakrészes klasszicista stílusú saroképületet, a Bogdán-házat, amelyben háromszéki látogatásai során (1881, 1883) Jókai Mór kétszer is megszállt. Ezt a szép és masszív épüle­tet aztán 1973-ban – valószínű felsőbb utasításra –, az akkori várostervezők indoklás nélkül lebontották, és az udvarára Bodok néven sokemeletes szállodát építettek. Ez a gabonatároló silóra emlékeztető épület az első földrengés után azonnal „beadta a kulcsot”, és azóta sem tudják gazdái, mit is kezdjenek vele.
A Bogdán család fénykorát a 19. század második felében élte, amikor Bogdán András és a fia, Bogdán Artúr a város életében jelentős szerepet játszott. Ők vezették az ekkor létesített Takarékpénztárat, amelyik még a nagy világégést jelentő háborút is átvészelte. Ekkor építette a jómódú család – a már említett Bogdán-ház mellett – a katolikus temetőben azt a családi kápolnát s egyben családi sírhelyet, amelynek falán márványtáblán ez olvasható: „Isten imádására és a hívek lelki vigasztalására ajánlja a Bogdán család 1861” (1948-ban a tulajdonosok átadták a sepsiszentgyörgyi római katolikus egyháznak ravatalozóház céljára.)
A család virágzásának az első világháború vetett véget. Ifjú Bogdán András, Zsolt édesapja már nem tudta befejezni a jogi tanulmányait Budapesten. Az egyetem padjaiból egyenesen az első világháború poklába került, ahonnan hadirokkantként érkezett haza,
A háború alatt a családi pénzvagyont hadikölcsönre jegyeztették, ami a vesztett háború után csak értéktelen papír maradt. Az impériumváltozást követően a Bogdán-ház és a kőröspataki birtok is gazdát cserélt, mert – ahogy késői vissza­emlékezésében dr. Bogdán-Rajcs írja – „a tájékozatlan, jóhiszemű Blanka nagymamánál és a vele lakó Mária lányánál egy görögkeleti lelkipásztor behízelegvén magát, hogy ő majd segít, ismeretségi köre van a megfelelő fórumoknál… azt a tanácsot adta… kössenek közösen jó üzleteket…. Ennek lett a következménye, hogy elszámoláskor nemhogy nyeresége nem volt, de adósságokra derült fény”. Ennek folytán az épület a lelkész tulajdonába ment át. 1940. után Bogdán András vissza­perelte a házat; a család az emelet egyik sarokrészében lakott. Itt töltött el négy évet a gyermekkorból ifjúkorba lépő Zsolt is. Ez a boldog ifjúkor azonban nem tartott sokáig, mert 1944. augusztus 23-a után a szovjet csapatok a hozzájuk átállt román csapatokkal együtt hihetetlen gyorsan közeledtek Sepsiszentgyörgy felé, és a Bogdán családnak esetleges bosszú­tól tartva menekülnie kellett a városból. Ezekről a gyötrelmes napokról így ír: „Hogy mit jelentett az elvesztett háború, arról itt nem szólok, jobb lenne elfelejteni. Életben maradtunk, ez a legfontosabb.”
A Groza-kormány érvénytelenítette az 1940 utáni visszaszolgáltatási pereket, így a Bogdán-házat is megint vissza­telekkönyvezték az előző birtokos nevére. Végül sorsát az államosítás, majd az említett bontás pecsételte meg.
* * *
Iskoláit Zsolt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, ahol 1944-ben érettségizett.
Szerencsére a háború utáni zűrzavarban még nem volt olyan heves az osztályharc, mint később, így sikeresen bejutott a Bolyai Egyetem Marosvásárhelyre áthelyezett orvosi karára, és itt szerzett diplomát 1951-ben mint gyermekgyógyász.
Orvosi pályafutását Hosszúfaluban kezdte, innen négy hónap után Csíkszépvízre ment át, ahol három évig volt körorvos. Később az előpataki Görög Kolóniához helyeztette át magát, ahonnan másfél év után sikerült bekerülnie a Sepsiszentgyörgyi Kórház belgyógyászati osztályára, az akkor nagyon hiányszakmának számító laboratóriumi orvosnak. Az eredeti tervéről, gyermekgyógyászati vagy más szakmáról származásánál fogva azokban az osztályharcos években nem is álmodozhatott. Szerencséjére dr. István Tibor volt egyetemi társa, akkori kórházigazgató, majd később Koczka György főorvos beleegyezett, hogy a laboratóriumi munka elvégzése mellett a belgyógyászati osztály munkájában is részt vegyen. Hematológiai esetekkel foglalkozott mind a betegek, mind a belgyógyász kollégák megelégedésére. Így nemcsak laboratóriumi orvos, hanem belgyógyász is volt. Ezt a státusát nyugdíjazásáig megőrizte. Eredményeit, megfigyeléseit tudományos dolgozatokban írta meg és az Orvostudományi Társaság helyi tagozatán tartott ülésein ismertette. Alkalmazott orvoskén összesen 40 évig dolgozott, s 1991-ben laboratóriumi főorvosként ment nyugdíjba. Mivel munkaképességének teljes birtokában volt még, és a „nulla dies sine linea” (egyetlen nap se teljen el vonás nélkül, azaz minden napnak meglegyen a dolga) volt a hitvallása, elvállalta a Gyulafehérvári Caritas sepsiszentgyörgyi fiókja gyógyszertárának vezetését. Osztályozta és megfelelő javaslatok alapján eljuttatta az arra rászorultaknak a segélyként kapott gyógyszereket. Közel másfél évtizedig (1993–2007) végezte ezt a munkát, amikor egy nyugdíjas gyógyszerész átvette tőle a szolgálatot. Közben mindvégig tevékeny tagja volt az egykori iskolájában létrehozott Mikó Alapítványnak; tagja és szinte élete végéig résztvevője a Sepsiszentgyörgyi Szerdai Baráti Asztaltársaságnak.
Felesége a fiatalon elhunyt sepsiszentgyörgyi születésű Sztakics Katalin volt. A házasságból két fiúgyermek született: Bogdán-Rajcs István, aki feleségével és két gyermekével a szülővárosában maradt, és Bogdán-Rajcs Zsolt, aki Budapesten él orvos feleségével utód nélkül.
2016. szeptember 3-án hunyt el. Szeptember 5-én helyezték örök nyugalomra a sepsiszentgyörgyi római katolikus temetőben lévő családi kriptájukban.
*
Hosszú szentgyörgyi léte utáni egy hónappal ezelőtti távozása jó alkalom arra, hogy néhány pillanatra megidézzük kedves arcának „romló földi mását”, jóságos emberi és empátiás orvosi alakját, és példát merítsünk magunk számára. Emberi és orvosi értékei tovább élnek azokban, akiknek a hosszú évek során alkalmuk volt közelebbről megismerni e szerény, halk, megnyerő egyéniséget, s akik e nem mindennapi lélek bensőséges barátságának melegé­ben sütkérezhettek.