Az Európai Parlament elnöke szerint a kudarcba fulladt népszavazás után Magyarországnak építő jellegű együttműködést kellene kezdenie az unióval a menekültkérdésben, néhány európai állam vezetője a nemzeti szuverenitás győzelmeként üdvözli a referendum eredményét. Valójában sem Magyarország álláspontját, sem az európai menekültpolitikát nem befolyásolta a szavazás, valódi megoldásokról vagy a valódi megoldások felé vezető konkrét lépésekről senki sem beszél.
A magyarországi politikusok arról gyártanak forgatókönyveket, hogy milyen irányban mozdult el Orbán Viktor megítélése otthon és az unión belül, az európai fórumokon pedig továbbra is számokról, emberek elosztásáról, határok lezárásáról vitatkoznak, miközben pár határral odébb tombol az erőszak, és az emberhez méltó élet minden reménye szertefoszlik tízezrek, százezrek számára. Olyan folyamat zajlik körülöttünk, mely egyedülálló a kontinens újkori történetében, amely minden bizonnyal hatással lesz gyermekeink, unokáink életére, Európa pedig gyakorlatilag semmit nem tesz annak érdekében, hogy diplomáciai, gazdasági vagy fegyveres úton megpróbáljon rendet teremteni a bajok forrásánál. Vajon a nagyhatalmak egymásnak ellentmondó érdekei teszik lehetetlenné a helyzet megoldását, vagy további civil áldozatoktól tartanak?
Bármi is lett vagy lett volna a kvótaszavazás eredménye, nem oldotta volna meg a valódi problémákat, mert az sem megoldás, hogy tárt karokkal fogadunk minden érkezőt, és az sem, hogy lezárjuk a határokat. Ha nem fogadja be őket Magyarország, attól még itt vannak, és folyamatosan érkeznek Európába; ha senki sem fogadja be őket, halálra ítéltetnek. Egyértelmű, hogy Nyugat-Európa sem örül a helyzetnek, de nem találja a jó megoldást, miközben a menekültek egyre többen vannak, a kimerültségtől és a lehetetlen állapotoktól pedig egyre türelmetlenebbek, ag­resszívebbek. A legtöbbjüknek nincs veszítenivalója, hisz mindent elveszített, feladott már, amikor csónakba szállt.
Még nem ért el hozzánk az áradat, de ez nem jelenti azt, hogy nincs közünk ahhoz, ami Európában történik, nem kell állást foglalnunk ebben a kérdésben. Bevallom, hogy csak néha szólal meg bennem a keresztény, de ez a hang mindig befogadó. Jézus egyértelműen erre tanít bennünket, ehhez képest minden racionalitás vagy hátsó gondolat hamisnak, fölöslegesnek, mentegetőzésnek tűnik. Mi más az én dolgom, mint jót tenni, nemcsak a szenvedőket, de ellenségeimet is szeretnem kellene. Vajon miért tűnik nevetségesnek mindez? Hogyan lehetne eljuttatni ezt a szeretetet Szíriába, hogyan lehetne legyőzni vele az ártatlanokat mészárló Iszlám Állam harcosait? Gandhi jut eszembe, aki valóban csodákat tett a szeretetével, aki India Angliától való függetlenségének kivívása után, a hinduk és muzulmánok közötti polgárháború idején éhségsztrájkkal állította meg a vérengzést. Kész volt életét áldozni a szeretetért. Aztán a békeidőben, melyet kiharcolt, meggyilkolták.
Szeretnék segíteni rajtuk, de félek a velük való együttéléstől, és ha szembesülök ezzel a kérdéssel, nem érzem jól magam a bőrömben. Tanácstalan vagyok, gondolatban is távol a megoldástól. Hogy mi vár ránk, csak a Jóisten vagy talán Allah tudná megmondani...