Farcádi Botond
Lehetetlen helyzetbe került az Erdélyi Magyar Néppárt már az önkormányzati választások után, amikor kiderült, hogy négy év alatt nem sikerült növelnie támogatottságát, és meglévő két polgármesteri tisztségét is elveszítette. S bár lehet igazság az alakulat vezetőinek érvelésében, hogy a négy évvel korábbi viszonyoknál sokkal mostohább körülmények között hozták ugyanazt az eredményt a leadott szavazatok és a helyi és megyei tanácstagok számát illetően – azért az mégiscsak rosszul mutat, hogy Erdélyben sehol nem nyert néppártos színekben induló polgármesterjelölt.
Az eredmény tehát a túlélésre elegendő volt, de arra már nem, hogy az RMDSZ-t valamiféle megállapodásra vagy legalábbis tárgyalásra kényszerítsék. Annál is inkább, hogy a korábban a választás szabadságát zászlajára tűző MPP Kelemen Hunorék segítségére sietett, s két parlamenti tisztségért gyakorlatilag feladták programjukat, eladták a pártot. Az RMDSZ így készen kapta a magyar összefogás jelszavát is, s bár valós tartalom mind a mai napig nem került e mögé, a szövetség vezetőinek már csak annyi dolguk maradt, hogy valahogy lenyomják a derékhad torkán a két polgári politikust – igaz, a spágabotrányba keveredett Biró Zsolt elfogadtatása a vártnál talán nehezebben ment. Tény, hogy az RMDSZ vezetése egyáltalán nem volt megegyezési kényszerben a Néppárttal. A Szilágyi Zsolt vezette alakulat pedig ugyancsak az önfeladás MPP-s útjára tévedt volna, ha minduntalan azt üzeni tagságának és támogatóinak, hogy tárgyalni akarnak Kelemen Hunorékkal. Csakhogy ugyanilyen járhatatlan volt a másik út is a néppártosok számára: önállóan indulva semmi esélyük nem lett volna ötszázalékos eredményt elérni, de még az RMDSZ-re szabott alternatív küszöb is leküzdhetetlen akadály volt, ráadásul mindenki őket kiáltotta volna ki bűnbaknak, ha az RMDSZ nem éri el az öt százalékot. Logikus és felelős döntés volt tehát, hogy az EMNP nem szállt be a versenybe, ennek azonban elsősorban tagságuk és szimpatizánsaik számára volt rossz üzenete, mintha cserben hagyták volna őket.
A független jelöltek támogatása így elsősorban a párt kemény magjának megtartását, az alakulat kohéziójának erősítését célozza, esetleg megszólíthatják azokat a magyarokat is, akik az RMDSZ-re semmiképpen nem szavaznának. A döntésnek nyilván hátrányai, kockázatai is vannak: a néppártos jelöltek függetlenként indulása kicsit fából vaskarikának tűnik, benne van a lebőgés veszélye, az RMDSZ pedig továbbra is vádolhatja őket azzal, hogy magyar szavazatokat visznek el. Persze, ez utóbbi ugyanolyan veszélyes az RMDSZ számára is, könnyen azt a látszatot keltheti ugyanis, hogy ellenfeleik támadásával foglalkoznak, és ez demobilizálhatja a magyar választókat.
Alapvetően tehát mindkét fél érdeke, hogy ne a másik féllel foglalkozzék, hanem minél több emberhez eljuttassa üzenetét, és ideális esetben ez hozzájárulhat ahhoz, hogy a magyarság körében nagyobb legyen a választási részvételi arány. Ehhez azonban felelősségteljes hozzáállásra van szükség a pártvezetők, jelöltek és támogatóik részéről egyaránt. Ellenkező esetben mindenki veszít.
