Édes nagyapóka lelkem, nem várhatok addig, míg Kisbaconba megyünk, mert az idén későn jutunk le. Nagyapóka tudja, miért. Szegény apámnak be kell fejezni a Világirodalmi Lexikont, mely egy nagy kötetre volt tervezve, s két nagy kötet lett belőle.
Ebben a könyvben – négyszemközt legyen mondva – nincs örömem. Mégpedig két okból: a Rózsadombon kell töltenem a nyári vakáció egyik felét – ez az egyik; amint nagyapó is tudja, már sok verset írtam, újságot is szerkesztek, és még sőtebb, a világbéke egyesületet is megalapítottam a budapesti VIII. kerülteti gimnázium első osztályában, s apus mégsem vette be lexikonjába az én életem s társadalmi és irodalmi működésem történetét – ez a másik.
Egyébként még eddig elég kellemesen telt a Rózsadombon is a vakáció, mindössze egyszer zavartak meg pihenőmben Cenci néni vendégei, név szerint Cucika néni és egyetlen leánya, Cicike. Cucika néni, mint hamarosan megtudtam, osztálytársa volt Cenci néninek, de idáig az én ottlétemben egyetlen egyszer sem mutatta magát. Tetszik tudni, drága nagyapókám, Cucika néni oly kurta-vastag nő, hogy bátran lehetne mutogatni, különösen, ha melléje állítanák Cicikét is, a lelkös-lelköm gyöngyvirágot, aki épp oly hosszú és vékony, amilyen kurta-vastag a mamája. Amikor meglátta őket, Cenci néni majd elájult rémületében. Kezét imára kulcsolta, s úgy könyörgött, hogy termeljek ki valami nadselű gondolatot, de gyorsan. Szabadítsam meg ettől a kurta-vastag szörnyetegtől, aki egymaga felfal egy kuglófot, megeszik egy tál tejfölt, két-három rántott csirke meg se kottyan neki – s ha mindezt s még ezenfelül mindenféle nyalánkságot elő nem teremt, végigpletykázza egész Budapestet, Újpestet, Rákospalotát, Cinkotát, hogy nincs zsugoribb teremtés Cenci néninél kerek e földön. Csak bízza rám, mondtam én, s már meg is volt a nadselű gondolatom. Nem dicsekedem vele, mert nem kellett megerőltetnem a buksimat: a véletlen szállította készen a nadselű gondolatot: abban a pillanatban, amikor beléptek a kapun, tévedt a tekintetem a tulipánágyra, ott is egy szép piros tulipánra, amelybe éppen akkor bújt be egy szorgalmas méhecske, hogy mézet gyűjtsön, s egyben példát adjon az önzetlen munkára. Mialatt Cenci és Cucika néni összevissza ölelték, csókolták egymást, Cicikét vettem gondozásba, s mindjárt tanácsoltam neki, hogy be ne menjen a házba, sokkal kellemesebb a kertben, és ha megengedi, kísérni fogom őt Cenci néni fái, bokrai és virágai közt.
– Ó, de kedves fiatalember vagy – udvarolt vissza Cicike, aztán hamiskásan megfenyegetett fűszálvékony mutatóujjacskájával –, pedig úgy tudom, hogy nagy huncut vagy ám!
– Én, és huncut? – kérdeztem meglepődve. – Ki mondta ezt neked, drága Cicike?
– Kell is ezt mondani! Azt hiszed, nem olvastam könyvekben és újságokban a nadselű gondolataidat?
– Igazán?
– Olvastam bizony, de remélem – s ismét megfenyegetett mutatóujjacskájával –, nem fogsz engem megtréfálni.
– Ó, ó, Cicike drága, mit gondolsz rólam? – méltatlankodtam én rettentően. – Téged megtréfálni!
– Ó, ó, de kedves! – meregette a szemét Cicike.
Én meg hirtelen leszakítottam azt a tulipánt, amelyikben a szorgalmas méhecske lakmározott, s mély meghajlással átnyújtottam Cicikének, mondván:
– Drága, fogadd e szerény virágot hódolatom jeléül!
– Ó, ó, de kedves! Egy angyal vagy, Öcsike! – áradozott Cicike, s fitos orrával beleszagolt a tulipánba.
Szagold csak, szagold, mondtam én magamban, s vártam, mikor hagyja félbe a szorgalmas méhecske a mézgyűjtést, s üdvözli Cicike fitoskáját: Isten hozott, fitoska!
Hát, mondhatom, nagyapóka, lelkem, hogy bolond nagy szerencsém volt. Nem kellett sokáig várakoznom, egyszerre csak kibújt a méhecske, s egyenest rászállt a Cicike fitoskájára. Zümm, zümm, zümmögött a méhecske, ó de jó itt megpihenni, zümm, zümm, zümm! Viszont Cicike éppenséggel nem örvendett a méhecske látogatásának, hozzálegyintett, s mondanom se kell, hogy a méhecske mivel válaszolt erre. Azzal válaszolt, hogy fullánkját a Cicike fitoskájába eresztette. Sikoltás tört ki Cicike eperajkán, s természetesen a sikoltásra Cucika néni magánkívül gurult le a verandáról. De mire Cicikéig gurult, már egy labdácska ékeskedett Cicike fitoskájának a hegyén!
– Juj, juj, juj – jujujgatott, jajgatott Cicike, aztán egyszerre csak nekem támadt: – Te... te... te... juj, kikaparom a szemed!
– De Cicike, drága, mit vétettem én neked?
– Te... te... Tudtad, hogy méh van a tulipánban!
– Én? – ártatlankodtam.
– Persze hogy tudta! Bizonyosan tudta! – rikácsolt Cucika néni, s bősz haraggal távozott – uzsonna nélkül.
Amikor már jó messzire voltak, Cenci néni keblére ölelt, s megígérte, hogy másnap reggelre lesz friss kuglóf, délre paprikás csirke, délután habos kávé – s mindez a jó azért, nagyapóka lelkem, hogy kifüstöltem Cucika nénit, s a drágám, lelkös-lelköm, gyöngyvirágom Cicikét.
A másolat hiteléül: Elek nagyapó
