Magyarország volt washingtoni és oslói nagykövete igen tartalmas, erdélyi és székelyföldi személyes kötődéseit is bőven taglaló, ugyanakkor a rendszerváltás körüli történéseket új megvilágításba is helyező, valamint több aktuálpolitikai kérdést felvető, közel másfél órás előadással örvendeztette meg a szép számú közönséget. Amint a turné előző állomásain Jeszenszky Géza röviden jelezte: több szál is köti őt Erdélyhez – mások mellett a kézdivásárhelyi Turóczi családhoz fűződő távoli rokoni viszony –, 1969 óta rendszeres látogatója is a régiónak.
„Ismernünk kell, mi és hogyan történt, miként született meg az a rendkívül szomorú dokumentum, melyet ma a trianoni békeszerződésként ismerünk, de honfi bú nem igazán segít, a ma alkalmazható megoldásokat kell megtalálni” – adott hangot álláspontjának Jeszenszky Géza. Az első világháború végén megfogalmazott, az önrendelkezési elv érvényesülését célzó wilsoni 14 pont – melyek a fegyverszüneti megállapodás idejére már csak szép ígéretek maradtak – mai napig élénken él az európai köztudatban, sőt, nemzetközi egyezményekben is helyet kapott. A rendszerváltás környékén többen gondolták úgy, hogy ezeknek az egyáltalán vagy csak nagyon kis mértékben megvalósult elveknek érvényt lehet szerezni a szomszédos államokkal való baráti viszony kiépítése jegyében. Mind nemzetközi szinten, mind Magyarországon az 1980-as évek végén az emberi jogoknak és ezen belül a nemzeti kisebbségi jogoknak a még létező kommunista államokban történő eltiprása egyre inkább a figyelem középpontjába került, főképp a Ceaușescu-rendszer tettei révén. Ez a folyamat 1988 júniusában az erdélyi magyarság létét fenyegető falurombolási terv elleni tüntetésben csúcsosodott ki. Reményre adott okot ugyanakkor, hogy pár hónappal később, Nagy Imre egykori miniszterelnök és társainak újratemetését követően, román ellenzéki értelmiségiek és az MDF között zajló tárgyalások eredményeként egy olyan zárónyilatkozat született, mely az alapvetően multikulturális, multietnikus Erdély megőrzésének szükségességét szögezte le. Komoly ígéretek is elhangzottak az aláírók részéről – egyebek mellett a magyar nyelvű oktatás teljes visszaállításáról, a kulturális autonómia biztosításáról, nemzetiségi minisztérium létrehozásáról. A bizalomteljes indulást azonban a csalódás váltotta fel 1990 első felében, a marosvásárhelyi eseményeket követően, amikor az új román hatalom lesöpörte az asztalról ezeket a javaslatokat, melyek nem az Antall-kormány, nem Magyarország igényei voltak, és amelyeket az akkor már létrejött RMDSZ fogalmazott meg. „Világossá vált, hogy Románia önszántából nem fogja elfogadni az önrendelkezésre vonatkozó igényeket, amelyek nem utópiák, hanem az európai demokráciákban széles körben elfogadottak, és több működő példa is bizonyítja a létjogosultságukat. Egy demokratikus országban nem kellene megkérdőjelezni, hogy Székelyföldnek önkormányzata legyen” – fogalmazott Jeszenszky Géza.
Az erdélyi (de általában a külhoni) magyarság szempontjából ezek az igények több, mint sürgetővé váltak, és ma is azok, hiszen a trianoni diktátum óta eltelt idő a határokon túl rekedt közösségek az utódállamok által is segített, ijesztő számbeli fogyását hozta, és ez a tendencia a mai napig megfigyelhető. El kellene kerülni azt, hogy végül oly kevesen legyünk, hogy már kedvesekké váljunk – hívta fel a figyelmet a történész. Sajnos, a kommunizmust követő, a szomszédos államokban fellángoló nacionalizmus erősebbnek bizonyult minden, a józan ész által diktált, a történelmi tanulságokat is figyelembe vevő törekvésnél, olyannyira, hogy kiemelkedő személyiségek – Vacláv Havel, egy adott pillanatban II. János Pál pápa – sem voltak elég erősek az ellensúlyozásukhoz – derült ki Jeszenszky Géza szavaiból. Emellett a nemzetközi közösség eleinte biztató viszonyulása 1991-re már újabb csalódást tartogatott, hiszen kiderült: az egy évvel korábban még általánosnak vélt egyetértés, ami a kisebbségi jogok érvényesítésének támogatását illeti, már nem volt egyértelmű. A nyugat-európai államokban – így Franciaország, Spanyolország – a területi egységre, a jószomszédi viszonyra vonatkozó bizonyos félelmek fogalmazódtak meg a nemzetiségi jogoknak a szélesebb, európai szintű garantálását illetően.
Az Antall-kormánytól távol állt az engedékenység, viszont tudomásul kellett venniük: Európa-szerte – de különösen az utódállamokban – még élénken élt a meggyőződés, hogy a külhoni magyarság segítése örve alatt határrevíziós törekvésekről is szó lehet, ami egyébként az etnikai arányok drasztikus megváltozása nyomán már akkor nem volt járható út, ellentétben az 1920-as viszonyokkal, amikor még például a nagyvárosokban többségben volt a magyarság. Ebben a helyzetben egy megoldás maradt: az akkor divatba jött úgymond államközi, baráti szerződések, amelyeknek Magyarország és szomszédai esetében csak akkor lett volna értelme, ha a kisebbségi jogok és követelések garantálása is helyet kap bennük. Ez végül nem történt meg, a Horn Gyula vezette magyar kormány által 1996-ban Romániával megkötött egyezménybe szinte semmi sem került belőlük, mivel a románok nem is akartak hallani róla. Az Európa Tanács által korábban ajánlásként (1991/1291.) megfogalmazott általános normák ugyan helyet kaptak, de ezek kevésnek bizonyultak, hogy a kisebbségi jogérvényesítésnek alapot szolgáltassanak, mivel a szerződés lábjegyzetében is szerepel: ezek az előírások nem kötelező érvényűek. Jellemző továbbá, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozást követően a létező kisebbségi keretegyezményeknek sem tudnak érvényt szerezni sem Romániában, sem Szlovákiában, miközben mindkét állam arra hivatkozik ma is, hogy mintaszerűen megoldották ezeket a problémákat, az illető közösségek érdekeinek szem előtt tartásával – mutatott rá Jeszenszky Géza.
Trianon él, a seb nyitott, a beteg él, kérdés, hogy mit lehet tenni – vetette fel zárásként a történész. Jeszenszky Géza úgy látja: a gyógyulás útja egyrészt a helyben maradás, a jogok folyamatos követelése egy erős politikai képviselet révén. Az önrendelkezés kivívásához ugyanakkor elengedhetetlen egy román–magyar megegyezés is az osztrák–olasz, német–francia mintára. A seb begyógyulásához a román politikum mentalitásváltására is szükség van, fel kell végre ismerniük, hogy világszinten többnemzetiségű államok léteznek, és nem járható út a többségi etnikum elnyomó magatartása. A nemzeti ellentéteket a fejlődés érdekében is ki kell küszöbölni, a megoldás pedig a szubszidiaritás elvén alapuló minél szélesebb önrendelkezés biztosítása. Amennyiben ez az út nem járható, akkor marad a nemzetközi segítség, amely nem reménytelen.
Kérdésre válaszolva Jeszenszky Géza arra is felhívta a figyelmet: noha Jugoszlávia, Csehszlovákia példája esetleg arra enged következtetni, hogy a trianoni államkonstrukciók előbb vagy utóbb szétesnek, fontos tudni, hogy mindkét ország a belső közigazgatási és etnikai határok mentén darabolódott fel – és nem minden esetben konfliktusmentesen –, míg Románia esetében ilyenről nincs szó. A revíziós, határmódosítási elképzelésekkel párosítva ez igen veszélyes terep, amelyet lehetőleg kerülni kell.