Hangulatos, sziporkázó szerzői estet élvezhettek azok a kíváncsiak, akik a szombat délutánjukat a Teinben töltötték: Szonda Szabolcs ezúttal is értő és értelmező irányítójának bizonyult a beszélgetésnek, olykor provokáló, olykor rásegítő kérdéseire pedig az est meghívottja, Márton Evelin író érzékenyen, őszintén reagált, felfedve nemcsak műhelytitkait, hanem egyéniségének rejtettebb, talán csak a hozzá nagyon közel állók számára ismerős oldalait is.
Márton Evelin sajátos viszonyulását a haza meghatározásához ismernie kellett Szonda Szabolcsnak, hiszen nem ok nélkül indította azzal a beszélgetést: fontos-e a földrajzi hely az alkotónak? A Kolozsváron született, 11 évig Bukarestben élt, majd szülővárosába visszatért Márton Evelin elmondta, a kincses városban mai napig turistának érzi magát. „A hazám a nyelv, bárhová vihetem magammal, hiszen bennem van” – fogalmazta meg. Ez a viszonyulás lehet az oka annak is, hogy nem tartozik semelyik irodalmi műhelyhez, amolyan magányos farkasként járja útját. A sajátságosság jellemző műveire is, „összes könyveim összefüggő történetek, nem tudom eltenni egy hősömet láb alól egy novellában, mert később újra feléled” – mondta.
Első kötete, a Magyarországon megjelent Bonjour Leibowitz Erdélyben kevéssé ismert, egy recenzió mégis megjelent róla a Látóban, azt követően kért tőle szöveget a marosvásárhelyi irodalmi folyóirat – idézte fel indulását. Írásai keményen fanyar humorral telítettek, de tele vannak feszültséggel is, mert „az a jó szöveg, ami meg tud mozgatni, és ehhez kell a feszültség” – oldásnak meg a humor. Hősei sokat filozofálnak, mert „mi, kelet-európaiak ilyen filozofálgató emberek vagyunk, az igazi gyöngyszemek a kocsmákban születnek, ezek sokkal közelebb állnak az igazi emberi filozófiához, mint amit a teoretikusok megfogalmaznak”.
Negyedik kötete, a Szalamandrák éjszakái magyarul írt román/romániai könyv, hősei vegyes házasságban élnek, közös nyelvük a román. Márton Evelin nem titkolhatja, „bizonyos pontokon teljesen azonos velem a főhős“, következésképp a történet is kicsit önéletrajzi, de inkább korrajz, mondta. Könyvei hőseinek többnyire furcsa neveket ad, de így van ezzel az életben is: „amikor megismerek valakit, kell neki adnom egy másik nevet, ami leírja számomra azt az embert”. És hogy miként születnek történetei? „Sokszor megálmodok egy képet, egy filmkockát, amit aztán folytatok az írásban” – mondta, és ezt érdekes módon valósítja meg: előbb születik meg a leendő szöveg címe, arra „húzza rá” a történetet. És ha valaki azt hinné, ez bizony nehéz munka, hát téved: Márton Evelin számára „az alkotás nem szenvedés, sőt”.
