Nászta Katalin verseskötetét olvasom, szemelgetem hetek óta, nem tudok betelni vele. Szemem előtt peregnek le újra az eltelt, elszaladt évek, minden sora rólunk, nekünk szól.
A verselemzés amúgy nem nekem való „műfaj”, mert mint minden lelket-agyat megmozgató vers, próza, képzőművészeti alkotás szubjektív, így az olvasó/néző is szubjektív véleményt formál. Az is lehetséges, hogy az alkotó szándékával ellentétes gondolatok születnek meg. A lényeg a hatás, amit az illető mű ránk gyakorol – mondom azt, amit mindenki tud...
A 2016-ban megjelent kötet címe, a Te tudsz engem, Uram, félrevezető is lehetne, ha nem találnék rá a szerző ars poeticáját megfogalmazó sorokra:
„a költő kitapogatja a láthatatlant
hogy láthatóvá tegye azt
elveszti önmagát
majd meglelni véli
egy versnyi fölindulásban
újra”
A költő szülővárosát, a „bodzaillat és akáctömjén” illatú gyerekkort elhagyva „kettémeredt mosollyal” bevezet választott városa „színjátszó” életébe:
„annyi mindent lenyeltünk
megértettünk
annyi mindenről lemondtunk
hogy már semmit sem értünk
ígérünk, tervezünk, álmodunk
és elviseljük, hogy elviselhetetlen”
Az 1979-ben született vers mindnyájunk akkori életérzésének lenyomata...
Választott hazájában Nászta Katalin a keserédes útkeresés pillanatait is felidézi prózai-lírai vallomásában: „Milyen egyszerű, kipakolom gondjaimat s beleolvasnak!” Nem egyszerű, de ez a költő álma, hogy beleolvassanak, hogy továbbgondolják felvetett kérdéseit, töprengéseit a létezés titkáról.
Kerekes Mária
