Ám úgy tűnik, mindaz, amit mondott, nem volt több üres szólamnál. Hiába tájékozódott a helyszínen, hallgatta meg a székelyföldiek panaszait, fölöslegesen tapasztalta meg saját bőrén, mily aránytalan, mértéktelen és indokolatlan felháborodást vált ki már az is, hogy fényképet készítettek róla egy székely zászlóval, most Temesváron mégis azt nyilatkozza, hogy Románia modellértékűen tiszteletben tartja a kisebbségek jogait. Ha reménykedtünk abban, hogy elhallatszik Amerikáig panaszunk, s a helyszíni tapasztalatok talán segítenek a tisztánlátásban, és megértik, hogy távol áll helyzetünk a jótól, most leszámolhatunk egy újabb illúzióval.
Az elmúlt esztendőkben erdélyi magyar közösségünket sorra érték a pofonok, szinte naponta tapasztalhattuk nyelvünk, jelképeink üldözését, szerzett jogaink visszanyesését, nem csoda hát, hogy a legutóbbi felmérés azt mutatja, egyre rosszabb a magyarság közérzete, 70 százalékunk úgy érzi, hogy rossz irányba haladnak a dolgok Romániában, két év alatt felére (20 százalékra) csökkent a bizakodók aránya. S bár a közvélemény-kutatás RMDSZ-es rendelésre készült, egyértelműen azt hivatott szolgálni, hogy így, a választások küszöbén megmutassa, mily nagy mértékben bízik közösségünk a szövetségben, dicsekvésre kevés okuk van, hiszen az eredmény őket, eddigi munkájukat is minősíti. A hatékony érdekképviselet ugyanis elsősorban nem a támogatottság arányában, hanem az eredményekben mérhető, az általános borúlátás pedig pont ezek hiányát tükrözi. A kialakult helyzet az RMDSZ „sikereit” is mutatja, hogy sem hatalomban, sem ellenzékben nem tudott tompítani az elnyomó gépezet igen eredményes ügyködésein.
Helyzetünk hát cseppet sem fényes, kívülről támogatást nem nagyon remélhetünk, a nagy egyesülés századik évfordulójának közeledtével pedig várhatóan a román nyomás is fokozódik. Politikusaink elsősorban százalékokra hajtanak, érdekérvényesítési erejük növekedése aligha várható. Magunknak kellene hát kezünkbe vennünk sorsunkat, ehhez azonban hitre, öntudatra lenne szükség. Emlékezzünk csak, mekkora energiákat, mily mértékű bizakodást szabadított fel három évvel ezelőtt a székelyek nagy menetélese, amikor százezernél többen alkottunk élő láncot Székelyföld határán. Újabb és újabb hasonló megmozdulásokra volna szükség, önmagunkért, hogy visszanyerjük a hitet erőnkben, hogy irányt mutassunk vezetőinknek, és hogy lássa a világ, bármit nyilatkozik az amerikai nagykövet, a magyarság egyáltalán nem elégedett helyzetével. És lássa a román hatalom is, hogy vagyunk, nem is kevesen, és nem hagyjuk, hogy eltüntessenek erről a földről.