(részlet)
„A szeretet sok vétket elfedez.”
1Pét 4,8

Önelégeltségünkben egyedül mi akarunk mindig jónak látszani, felebarátunkban nem látjuk meg, ami jó, hanem kivetjük azt a szemünkből, és ha rajta akár egy kis sömört is felfedezünk, már egyedül csak azt látjuk, és úgy felnagyítjuk, hogy semmi jót sem vagyunk már képesek látni ettől, ha mindjárt sasszemmel vagy angyal tekintetével bírnánk is.
Ez éppen olyan, mintha valakinek az arany köntösén egy oda nem illő varratot vagy beleszőtt fehér cérnát látnék, s úgy mereszteném rá a szemem, mintha emiatt már az egész köntöse megvetendő lenne, én meg ezzel szemben hitvány köpenyemben feszítenék, amelyre aranyos foltot varrtak. Egyszóval nem látjuk magunkban saját bűnös szenvedélyeinket, amelyekkel tele vagyunk, egyúttal képtelenek vagyunk arra is, hogy másokban bármi jót is észrevegyünk.
Ahol ez a természetünkből fakadó rossz a keresztyének között felüti a fejét, ott kezdetét veszi az ítélkezés, amikor a másikat megvetem és kárhoztatom, amire ő ugyanezt teszi velem, ugyanolyan mértékkel mér nekem, mint én neki, a legrosszabbat keresi és kifogásolja bennem, amit csak találhat. Ilyenkor háttérbe szorul a szeretet, és csak egymás mardosása és felfalása marad, míg a felek egymást felemésztik, és megszűnnek keresztyénnek lenni.