Farkas Réka
Huszonöt évvel a visszaszolgáltatási folyamat megkezdése után még halovány remény is alig mutatkozik, hogy mindenki megkapja a kommunisták által őseitől elkobzott erdőket, földeket. Országos és megyei szinten egyaránt 80 százalék körüli a rendezett ügyek aránya, és esély sincs arra, hogy az év végére kitűzött határidőig valóban lezáruljon a folyamat. Miért? Mindenki másra mutogat. Bukarestből vidékre, a prefektusok a polgármesterekre, a község-, városvezetők pedig jó esetben elődeikre, rosszabban magukra az igénylőkre.
Nehéz tisztán látni a kérdésben, és megérteni, miért nem tüsténkedik minden érintett, hogy mihamarabb pontot tegyen az ügyek végére. Sok tulajdonos belefáradt a visszaigénylés hosszas folyamatába, örvend, ha használhatja a területet, azon már nem siránkozik, hogy még nincs kezében a birtoklevél vagy nem mérték ki pontosan jussát. Mások, főleg a távolabb élők, kiknek megkérdőjelezték a jogosultságát, az újabb és újabb akták beszerzésébe fáradtak bele, a sorsra és a jó- vagy rosszindulatra bízták, lesz, ami lesz, nem talpalnak, nem próbálnak intézkedni. A helyi bizottságok összeülnek ugyan időnként – van, ahol hónapszámra nem! –, de a „nehéz” paksamétákat ők is inkább csak tologatják, sokszor nem merik, nem akarják vállalni egy-egy kényesebb döntés meghozatalát. Ha mégis megteszik, gáncsoskodik majd a megyei bizottság, mely ugyan álságosan hangoztatja a bukaresti elvárásokat, de főként a nagy területek visszaszolgáltatásához nem fűlik a foguk. Lásd több grófi család esetét, kik végleges döntés hiányában nem is pereskedhetnek több ezer hektárnyi erdőikért.
Számos összetevője van hát annak, hogy negyedszázaddal megkezdése után sem tudták lezárni Romániában az egykor elkobzott területek, ingatlanok visszaszolgáltatását. A legnagyobb gond azonban mégis az, hogy be nem vallottan, de a mindenkori román hatalom gátolja leginkább. Későn kaptak észbe, hogy nagyvonalú gesztusuk egykori magyar grófok, bárók „kezére játssza” fél Erdélyt, az egyházak, egyesületek pedig nagyvárosok legszebb, legfontosabb épületeit „kaparinthatják meg”. A törvény már élt, így más utat kellett találni a gáncsoskodásra, maradt az időhúzás, és legfőképpen a központi restitúciós bizottság tagjainak megfélemlítése. Azzal, hogy a Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatásáért börtönre ítélték Markó Attiláékat, tulajdonképpen bebiztosították, hogy a továbbiakban egyetlen fontos döntést se merjen vállalni a testület.
Nem tudni, meghosszabbítják-e a január elsejei határidőt vagy sem, de ha már a bukaresti történéseket nem nagyon tudjuk befolyásolni, jó lenne, ha legalább itt, Székelyföldön, ahol magyarok az önkormányzati vezetők, megpróbálnánk rendet tenni saját házunk táján. Ha a polgármesterek nem a prefektúra rugdosására várnának, hanem azon lennének, minél gyorsabban, minél több ügyet lezárjanak. Hisz ezzel nem Bukarestnek tesznek szolgálatot, hanem azoknak, akik bizalmat szavaztak nekik.
