A négy tanársegéd közül csak egy viselt fehér sapkát, és igen-igen hosszú pálcával mutogatott számunkra még ismeretlen valamiket a falakat beborító, négyzetmétert is meghaladó ábrákon. Erős székely akcentussal beszélt, amire szerintem még rá is játszott. „Na nézzük sze meg ezt a dógozást”, mutatott rá az alkaron egy általa izomnak nevezett rajzolatra. „Musculus flexoris hallucis longus a neve ennek a dógozásnak”, mondta Bálint Jenő, mert hát ő volt az a fiatalember, aki az év nyár elején végzett, és mindjárt benn tartották tanársegédnek. Ebben az időben faragta ki az agytörzset az agyidegek magvaival, amely az anatómiai intézet múzeumának egyik büszkesége volt.
Tizenkét éven át oktatta az anatómiát, s közben bejárt a sebésztre is, hiszen a legtöbb fiatal anatómus nem akar örökre a formalinos boncteremben oktatni, az itt szerzett ismereteit kamatoztatni szeretné. Bálint doktor is előbb általános sebész, majd urológus szakember a marosvásárhelyi urológián, ahonnan 1968. november 1-jén jött át a sepsiszentgyörgyi kórházhoz, ahol aztán nyugdíjaztatásáig dolgozott.
*
Székelyudvarhelyen  született 1926. november 9-én kisiparos családban. Az édesapja szabómester, az édesanyja háztartásbeli. Öten voltak testvérek, így hát nem dúskáltak nagyon a földi javakban. Iskoláit az elemitől érettségiig Udvarhelyen végezte nagyon jó oktatók keze alatt. Ahogy annyira nőtt, a nyári vakációit a helyi deszkagyárban töltötte, napi tizenkét órát dolgozva. Ez jó volt arra, hogy megtanulja: a feladatokat el kell végezni. Erre szoktatta a cserkészmozgalom is, mert időközben a „kis magyar világ” alatt abba is bekapcsolódott. S mert kiváló tornatanára volt, vívóleckéket is vett. S tetszett-nem tetszett, a leventeoktatáson is részt kellett vennie. 1944  nyarán éppen a deszkagyárban kereste meg két csendőr a leventekatonai behívóval.
 A Szászrégen melletti laktanyában két hónapig leventéskedett, azután rendes katonának „léptették elő”, s mint ilyen vett részt az erdélyi harcokban. A Kelemen-havasokban fogták el az oroszok, s indították volna a Szovjetunió felé, de „három nap után úgy döntöttünk a társaimmal, hogy nem veszünk részt a Szibériában tartandó nyelvtanfolyamon, és megszöktünk”, meséli később. Megérezték, hogy mint volt leventekatonák, jobb, ha nem mutogatják magukat Udvarhelyen, s elindultak a Hargitához közeli Zeteváraljára, ahol mind a hárman tanítói állást kaptak. 1945 tavaszáig lapítottak itt, csak ezután mertek hazamenni és visszaülni a középiskola padjaiba. Így megúszták a földvári internálást, a foksányi „átmeneti tábort”, az orosz fogságot, illetve a szinte biztos halált.
Eredetileg tanárnak készült, de aztán 1947-ben mégis a marosvásárhelyi orvosi mellett döntött, ahol  szavait idézve: „kemény tanulás volt hat éven át”.
A tudományos munkába is bekapcsolódott, 12 dolgozat szerzője vagy társszerzője volt. 1962-ben meghívást kapott Budapestre, de kiutazási vízumot már nem. Később, már a változás után, Svájcba és Brüsszelbe is kapott meghívókat, de akkor már anyagi és más ok miatt nem mehetett el.
Széles körű érdeklődése a tudomány és a művészetek más területeire is elvitte. Így 1956-ban mint csontszakértő jelen volt a Dienes András vezette fehéregyházi ásatásoknál, ahol Petőfi nyugvóhelyét próbálták megkeresni. Ugyanilyen minőségben rendezte 1962-ben az aradi  múzeumban  a  vértanúk egy részének a vesztőhely közelében megtalált csontjait. Megelőzően tevékenyen részt vett az egyetem kulturális életének megszervezésében. Az egyetem kultúrcsoportja, ahogy az akkori plakátok hirdették, „az intézet fennállásának tizedik évfordulójának tiszteletére” a Marosvásárhelyi Állami Filmharmóniával közösen előadta Kodály Zoltán Háry János népi daljátékát, amelyben a táncokat Bálint Jenő tanította be, s egyben az első huszár szerepét is ő alakította. Tódult Marosvásárhely lakossága a színházba, nézni a pompás huszárruhában feszítő táncosokat, s hallgatni: „Hadd tudja meg császár fensége / Mi terem a magyar szívében”.  A meghirdetett öt előadás után  le is vették műsorról, de lehet, hogy még annyit sem ért meg.
Ezután részt vett Kóródy Ferenc tanársegéddel,  Toró Árpád VI. éves medikussal és Dali Sándor intézeti IMSZ-titkárral az Egyetemi Művészegyüttes (EM) megszervezésében. Ebben a társaságban, úgy is, mint szervező, úgy is, mint a tánccsoport vezetője hangadó szerepet játszott. Márkos Albert Csík-felcsíki sorozó című táncszvitjével a főiskolások országos bukaresti seregszemléjén 1958-ban jutott a csúcsra a művészegyüttes. Első díjat nyert, az ezzel együtt járó 30 ezer lejjel és egy autóbusszal együtt. Ekkor gyanús lett a hatalom szemében, s ezt megneszelve, hirtelen visszavonult a kulturális életben való részvételtől. Még idejében, mert  amikor már a Kállai kettőssel készült a bukaresti versenyre az együttes, annak vezetőjét, Kóródy Ferencet nacionalizmus vádjával 7 év  börtönbüntetésre ítélték. 1959-et írtunk, és folyt az egyetemek egyesítése.
*
Közben megnősült, és két fiúgyermeke – Levente és Előd – született. Egyre inkább a szakmának szentelte idejét, abbahagyta a sportolást, úszást és evezést, falra akasztotta tőrét és vívósisakját. A faragást nem hagyta abba, előbb díszítőmotívumokat, később a Szervátiuszok biztatására emberalakokat is faragott. Hat kiállítása volt. Kettő-kettő Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön, egy-egy Csíkszeredában és Udvarhelyen.
Negyvenkét évet volt aktív orvos, 7228 műtétet végzett. Orvosi munkájában segítette kiváló kézügyessége,  nagyszerű szellemi és fizikai adottsága. Hogy nem futhatott be akkora pályát, amire mindezek predesztinálták, abban az adott társadalmi körülmények mellett az élete vége felé lassan szenvedélybetegséggé váló etilfogyasztás is hozzájárult. De ez sok más tehetséges emberrel is megesett, én is csak a rend kedvéért említem.
Sokoldalú, termékeny, mozgalmas élete 2001. december 22-én ért véget, miután még megérte Levente fiának autókarambolban elszenvedett halálát is. Kívánsága szerint hamvai a székely­udvarhelyi temetőben pihennek.