Csahol tehát a kutya, „fog”, ahogy szaknyelven mondják. Bár nem vadászeb, hanem jófajta puli, ösztöne szerint terel inkább, mintsem üldöz. Próbálhatta irányítani a sündisznókat is, de pórul járhatott a kis hős, azóta inkább nem bök meg orrával bármiféle idegen tárgyat. Csak olyképp viszonyul hozzájuk, mint a kaktuszmalachoz. Ami éjszaka, mikor a süncsalád beszerző körútját járja, meglehetősen idegesítő tud lenni. Rég nem hallottam ezt a fajta vakogásözönt, talán visszajöttek a nyúlpajta albérlői, gondoltam, és máris indultam fogadásukra.
De a kutya nem sündisznót ugatott: az udvar közepén női cipő díszelgett. Kihívóan, hetykén, mint azok a lányok, akik tudják magukról, minden férfi megfordul utánuk az utcán. Szó mi szó, ez a fél pár női cipő sem nevezhető éppen rusnyának, sőt, igencsak dekoratív darab. Orra hegyes, lábfeje csillogó lakk, magas sarka tűhegynyi vasban végződik, bokán felül érő szára pöttyösen matt bőrutánzat. Nem hétköznapi eleganciáját némileg rontja, hogy itt-ott sárfoltok tarkítják.
 Nézzük ketten, a kutyával, csodáljuk a fenséges fekete jelenést. Mondom neki, ez csak Hamupipőke cipője lehet. Szemét kétkedőn összevonja, de azért abbahagyja a fülsértő koncertet. Látom rajta a kíváncsiságot, gondolom, ha kiskorában nem olvastam neki mesét, itt az ideje bepótolni a mulasztást. Egyszer volt, hol nem volt... Eddig jutok csak, mert vakkant egyet. De hát minden mese így kezdődik, győzködöm a hitetlent, de ő újabbat vakkant. És elkezdi mesélni az ő változatát. Tudod, gazdi, lenn, a hegy aljában van az a nagy, fehér doboz, melynek az oldalát mindig meg szoktam jelölni, mikor arra sétálunk. Azt hiszem, ti, emberek, gyűjtőkonténernek nevezitek. Mikor meguntátok, abba hordjátok azt a sok színes, fura szagú rongyot, amivel a csúnya, szőrtelen testeteket borítani szoktátok. Na, onnan származik ez a fekete valami is, csak peches volt, aki kihalászta, párját nem találta, ezért még útközben hazafelé megszabadult tőle. A legegyszerűbb módon: behajította a legelső kapu felett.
Nézem a kis okost, tudom, hogy igaza van, mégis neheztelek rá. Romantikaromboló vagy, mondom neki, hát miért nem hagyod, hogy azt higgyem, Hamupipőke járt itt? Írhatnék végre egy szép szerelmi történetet, amiről úgyis mindenki tudja, hogy csak írói képzelet, de legalább egy vágyott álomvilágról szólna, nem a prózai valóságról. Nem ért velem egyet, így hát hátat fordítunk egymásnak. A cipő, melyről most már Önök is tudják, mégsem a Hamupipőkéé volt, a kukában végzi.