Amikor nagy az éhínség, a busmanok a csillagokhoz fohászkodnak: adnának a szívükből egy darabot, hisz minden csillag olyan nagy, s bizonyára tele van eleséggel. Adjanak hát szívükből a szegény busmanoknak, hogy azok is jóllakjanak.

Ilyenkor mondják a csillagok:

— Cau! Cau!

Az emberek meg visszafelelnek nekik:

Cau! — és félnek, hogy a csillagok megbűvölik a gazellákat, hogy ember el ne ejthesse.

Amikor feltűnik egy-egy csillag, nagyapám így beszél hozzá:

— Tele van a szíved, te csillag, adj hát nékem belőle! Vedd helyette az én szívemet, az én éhező szívemet! Éhezem, koplalok, jóllaknék egyszer már én is, mint te!

— Tele van a gyomrod, adj hát belőle nékem! — Vedd helyette az én gyomromat, az én éhező gyomromat! — Jóllakott vagy, nagy vagy — én meg éhezem, koplalok. Koplalj egyszer te is! — Add nékem a karodat is, vedd helyette az enyémet! Nem ejt már vadat az én karom, elhibázom mind a célt.

Kívánta erősen, bár eltalálná nyila a gazellát, azért kérte a csillag karját, s adta volna helyébe a magáét, hisz azzal egyre csak célt tévesztett. Befejezte a fohászát nagyapám, leült a kunyhója elé, s arra gondolt: de jó volna meghegyezni nyilait, felajzani íját, elejteni azt a gazellát!