Május 35-én történt. És így természetesen nem csoda, hogy Ringelhuth bácsi semmin sem csodálkozott. Ha egy héttel előbb esnek meg vele ugyanazok a dolgok, amelyek ma megestek, bizonyára arra gondol, hogy két-három kereke hiányzik vagy neki, vagy a földgolyónak. De május 35-én az ember a legrosszabbra is el lehet készülve.
Amellett csütörtök volt. Ringelhuth bácsi megvárta az iskola előtt unokaöccsét, Konrádot, és most kettesben sétáltak végig az utcán. Konrád gondterheltnek látszott. A bácsi ebből semmit sem vett észre, már előre örült az ebédnek.
Mielőtt azonban elbeszélésemet folytatnám, némi családtörténeti magyarázatot kell adnom. Tehát: Ringelhuth bácsi Konrád édesapjának a fivére. Mivel pedig a bácsi még nőtlen, és magányosan lakik, minden csütörtökön magával viszi az unokaöccsét iskola után. Ilyenkor együtt ebédelnek, beszélgetnek, együtt kávéznak, és a fiú csak estefelé kerül haza a szülői házba.
Ezek a csütörtökök igen mulatságosak voltak. Tudniillik Ringelhuth bácsinak nem volt felesége, aki megfőzhette volna az ebédet. És házvezetőnője vagy bejárónője sem volt. Így hát csütörtökönként csupa zagyva holmit ettek össze. Olykor főtt sonkát tejszínnel. Vagy sósperecet áfonyával. Vagy cseresznyés lepényt angol mustárral. Az angol mustárt jobban kedvelték, mint a németet, mert az angol mustár különösen erős, és úgy mar, mintha foga volna.
És mikor aztán istenigazából rosszul lettek, kinéztek az ablakon, és akkorákat kacagtak, hogy a szomszédok azt gondolták: Ringelhuth gyógyszerész és az unokaöccse, sajnos, megbolondult.
Nos, tehát ott sétáltak az utcán, és a bácsi éppen ezt mondta:
— Mi lelt, öcskös?
Ekkor valaki megrántotta a kabátját. Mindketten hátrafordultak, hát, uramfia, nagy fekete ló állt előttük, és udvariasan ezt kérdezte:
— Kérem, nincs önnél véletlenül egy darab cukor?
Konrád és a bácsi a fejét rázta.
— Bocsánatot kérek az alkalmatlankodásért ― mondta a nagy fekete ló, megemelte szalmakalapját, és menni készült.
Ringelhuth bácsi a zsebébe nyúlt, és megkérdezte:
— Megkínálhatom cigarettával?
— Köszönöm, nem kérek ― mondta a ló szomorúan ―, nem dohányzom.
Szertartásosan meghajolt, elkocogott az Albert tér irányába, megállt egy csemegésbolt előtt, és kilógatta a nyelvét.
— Meg kellett volna hívnunk ebédre ezt a gebét ― jegyezte meg a bácsi. ― Bizonyosan éhes. ― Aztán odasandított unokaöccsére, és így szólt: ― Konrád, hol jár az eszed? Hiszen ide se figyelsz!
— Jaj, bácsi, a Csendes-óceánról kell dolgozatot írnom.
— A Csendes-óceánról? Hát ez kínos.
— Rettenetes ― mondta Konrád. ― Akik jól tudunk számolni, mind a Csendes-óceánt kaptuk fel. Mivelhogy, azt mondja, nincs fantáziánk. A többieknek azt kell leírniuk, hogyan épül egy négyemeletes ház. Ez persze gyerekjáték a Csendes-óceánhoz képest. De hát így jár az, aki jól tud számolni!
— Neked ugyan nincs fantáziád, édes öcsém ― jelentette ki Ringelhuth bácsi ―, viszont én vagyok a nagybácsid, és ez is valami. Olyan Csendes-óceánt kanyarítunk a tanár úrnak, hogy szeme-szája eláll.
Aztán egyik lábával lelépett az úttestre, másikkal fennmaradt a gyalogjárón, és így sántikált az unokaöccse mellett. Konrád is csak ember volt: elnevette magát.
