Lehet, így nehéz beazonosítani, hiszen valójában nincs is neve: arról a parkosított völgyről van szó, amely a Bod Péter Megyei Könyvtár mögött kezdődik, a katolikus temető mellett vezet fel az Újvárossy kertbe – és ismét magyarázkodni kell, mert ez a helynév is csak a régi szentgyörgyiek számára ismerős. Az Újvárossy kert az a szép lapály a mostani Victor Babeş utca felső részén, ahol a tanfelügyelőség és jó néhány lakóház áll, nevét még beépítése előtt Újvárossy József királyi tanácsos, református egyházmegyei és Székely Mikó Kollégiumi főgondnokról kapta, akinek hatvanezer koronás adományából vásárolta meg a telket 1912-ben a Mikó, azzal a céllal, hogy ott az iskola számára új épületet emeljenek. Nem ide kívánkozik, mégis el kell mondani: Victor Babeş az orvostudomány kiemelkedő alakja volt, azt az utcát azonban, mely az ő nevét viseli, mégiscsak illendőbb volna Újjvárossy Józsefről elnevezni. Hogy ez Sepsiszentgyörgyön mikor válik lehetségessé, azt jósolja meg kávézaccból, aki ért hozzá, mert ebben a kérdésben kudarcot vall a józan ész.
De térjünk vissza az elágazó ösvények parkjába. Fiatal még, alig néhány éve készült el, azelőtt csalános, gazos, elhagyatott szeméttelep volt. Átalakításával a város egy szégyenfoltja szűnt meg – mostani állapotában a város egy szégyenfoltjává vált. Sétánkat kezdjük a könyvtár mögött. Az aradi tizenhármak kopjafasora előtt már nyel egy keserűt a szépet szerető ember, mert a kockakővel kirakott sétányon a kövek közt felnőtt burján zavarja a szemét. S ha esdeklőn néz az égre, még jobban elszomorodik: a piros törzsű villanyoszlopok egyikén kókadtan lóg a búra, mint... de hasonlatot hadd ne mondjunk inkább.
Ballag tovább az arra sétáló, élvezi a látványt, a szép őszi napsütést – aztán egyszer csak orrát elkezdi facsarni valami bűz. Lenézve, a kövezett sétány mellett vékony erecskére lesz figyelmes, mely fennebb haladva patakocskává duzzad. Hamarost megkerül forrása is: a szó szoros értelmében buzog fel a földből ugyanis, valahol az egykori kazánház ronda betonváza sarkánál kicsit fennebb, a szenny­lé. Onnan csordogál szépen lefelé, aztán a fogasztóvédő hivatal irodáinak ablaka alatt nyoma veszik. Jó helyen...
Na, innen már gyanakvással mássza a lejtőt az arra kódorgó. Alaposan körülnéz, mert itt valami nagyon nincs rendjén. És van, amit látnia. Ha a földet nézi, a töredezett ösvény mentén eldobott vodkásüvegeket, letört léckerítés darabjait, a lenti sétányokról idekerült kockaköveket, kutyaszart és mindenféle más civilizációs szemetet lát, közben a kövön talpa alatt csikorog a széttört üvegek szilánkja. Ha feljebb emeli tekintetét, a piros törzsű villanyoszlopokból térdmagasságban kilógó huzalokat látja, és csak remélni meri, hogy nincsenek feszültség alatt. És ha még feljebb emeli tekintetét, itt is kókadt lámpabúrákat lát, meg néhánynak csak nyomát, merthogy némely vásott kölykök célpontnak használták. A fiatal facsemeték letört ágai meg az ágaskodó virtusról árulkodnak, a dombtetőn levő pavilonok tetejéről hiányzó cserepek viszont vagy gyűjtögető hajlamú atyánkfia ottjártáról vagy egy korábbi vihar tombolásáról. A domboldalon felvezető keréknyom ellenben megfejthetetlen eredetű.
Ennyit a látványról. Elkeserítő, kiábrándító. Persze, lehetne szidni a köztisztaságiakat, hogy miért nem takarítanak az elágazó ösvények parkjában is oly alaposan, mint a város többi részén, a városi kertészetet, hogy miért nem gondozzák ezt a parkot is oly szépen, mint a város többi zöldövezetét. Vagy lehetne szidni a polgármestert, hogy miért, azt most hirtelen nem tudom, de úgyis mindenért ő a hibás. Bár az is lehetséges, nem a köztisztaságiak, nem a kertészetiek, és még csak nem is a polgármester a hibás a leírt állapotért. Hanem mi, a város lakói. Akik büszkén mutogatjuk minden idegenből érkezettnek, mily szép is lett Sepsiszentgyörgy, de akik nem szólítjuk meg a szemetelőket, akik tétlenül nézzük, hogyan rontják és rondítják közvetlen környezetünket felebarátaink.
Pedig ez a város a miénk, jó gazdái mi kellene legyünk.