Egyszer megfogtad a tarkómat, és mélyen a szemembe néztél. Akkor még alig lehettem több 45 centiméternél, de már értettem, hogy a fáradt szemek, melyeket akkor a sajátommal táncoltattál, képesek voltak tisztán szeretni. 75 centiméteresen velem sétáltál az óvoda kapui felé. Te engem tanítani, én tanulni készültem veled, általad. Aztán egy alkalommal rám adtad az első kisestélyim. Immáron egy méter magasságból figyelhettem a türkizkék ruhácskát, s elmosolyodtam, hiszen tudtam, azon a napon neked fogom szavalni első betanult versecskémet. Mikor már közel 135 centimétert mértem a sarkamtól egészen a fejem búbjáig, megfogtad a kezem, és leültettél magaddal szemben. Először kávéztunk együtt, s bár nem az volt az egyetlen közösen elszívott cigaretta, ezt mégis nevezhetem a beavatási szertartás apró részletének. Tavasz volt, vagy éppen már a nyárba másztak a hónapok. Emlékszem, nyitva volt a bejárati ajtó, a szúnyoghálót ismét ellepték a legyek, a nap épp akkor készült elbújni a domb mögött, és csíkokat festett az ajtófélfára. Ültünk, s akkor hallottalak először beszélni a vérről, az elvesztett gyermekekről, a havonta fellépő fájdalomról és félelemről. Aznap nagylányt faragtál belőlem. Aztán, mikor másfél méter voltam, egyszer pöröltél értem a tanárral. A részrehajlást mindig utáltad, s akadt pár pillanat, mikor már nem akartad türtőztetni a dühkitöréseket. Védtél... Azokkal az ösztönökkel, melyeket valahonnan, nagyon messziről hordozol magadban, melyek karmokat növesztenek, ha a gyerekről van szó, ha óvni kell. Elértem a 160 centimétert, s akkor elengedtél repülni. Nem vittek túl messze a szárnyaim, mégis távolabb kerültem tőled a világ túlsó oldalánál. Féltettél, büszke voltál rám, megértetted, hogy mikor miért hazudok az embereknek. Cinkostársak lettünk. Néhány mulandó beszélgetés mobiltelefonon, néhány jól sikerült vizsga, néhány vállon veregetés. És tudtam, hogy néha titokban sírtál miattam. Most pontosan 1 méter 65 centinél járok. Lassan három éve repdesek, s néha mégis nálad kopogtatok morzsákat keresni. Felkúsztam pár világot jelentő deszkára, megírtam pár keresetlen sort a magam félelmeiről, s megfogadtam, hogy ha egyszer képes leszek rá, rólad írok majd hosszú és végtelen sorokat. Ha szerelmet kell sorokba zárni, vagy a dühöt, a haragot kell egy-két szóval papírra vetni, megteszem. De rólad írni a legnehezebb.

Emlékszel, amikor még kicsi voltam, és megtépted a hajamat, mert dühös voltál valaki másra? Én akkor megértettelek. És nem fájt. Esküszöm, hogy nem. Most csak köszönni tudom.

Máthé Kincső