Székely Gyula 1888. január 17-én született Szemerján Székely András és Serester Lídia gyerekeként. A család a pávai és rétyi primor nemzettségből származik, de a XIX. század második felében, az iparosodással szülei beköltöztek Szemerjára. 1906-ban gimnáziumi érettségi bizonyítványt nyert a sepsiszentgyörgyi ref. főgimnáziumban. 1909. február 21-én házasságot kötött egerszegi Bíró Margittal, Bíró Gyula és Király Ida lányával. A házassági anyakönyvi kivonat szerint ekkor mint munkásbiztosító pénztári könyvelő dolgozott. A háború kitörésével, 1914-ben önkéntes káplárként vonult be ezredéhez. Ekkor már három gyermek apja. Az év szeptemberében a galíciai harcokban súlyos sebet kapott, melyből hosszú lábadozás után végül felépült. Másodszor is megsebesült, huzamos ideig élet-halál közt vergődött, de végül felépült. Egyik karjára béna maradt, ezért frontszolgálatra alkalmatlannak nyilvánították, amibe nem tudott beletörődni, és újra, önként jelentkezett. Száz évvel ezelőtt, 1916. március 21-én halt hősi halált Galíciában (a mai Ukrajnában), Gorodischtsche város közelében. Haláláról özvegyét ezredparancsnoka az alábbi levélben értesítette: „1916. III/24. Nagyságos Asszo­nyom! Mi, akik szeretett férjét, a mi hős bajtársunk koporsóját körülállottuk, s az egyszerü végtisztességen Nagyságos Asszonyomat és az árvákat helyettesítettük, a Nagyságos Asszonyomat ért súlyos csapásban is együttérzünk s a nagy fájdalomból mi is részt kivánunk. Bajtársunk volt, velünk küzdött a nehéz, sulyos napokban, s elvesztése mindnyájunkat érzékenyen érint s fájdalommal tölt el. A sors intézkedéseit keresztény megnyugvással kell tűrnünk, s abba bele kell nyugodnunk. A vigasztalás a nehéz csapások ellen nem könnyű, s csupán a fájdalom megosztása enyhíti némileg a csapás nagyságát. E nehéz, Nagyságos Asszonyomat és a kis árvákat ért csapás könnyebb elviselésénél szolgáljon vigasztalásúl azon körülmény, hogy szeretett férje a kis árváknak édesapja, ami kedves, felejthetetlen bajtársunk mint igazi, majdnem páratlanul álló hős a hazájáért és királyáért küzdve végezte be földi életét, s mi mindig büszkeséggel valljuk bajtársunknak, s emléke bennünk s általunk mindig élni fog. A kegyeletadóját pedig azzal fogjuk a hőssel szemben lezárni, hogy a további küzdelmekben, ahol az Ő élő alakja nem lesz már jelen, példányképül állítjuk Őt magunk elé, s igyekezni fogunk hozzá méltóan küzdeni. A felettünk őrködő jóságos Isten adjon az elvesztett hősnek nyugodt pihenést, Nagyságos Asszonyomnak és a kis árváknak pedig tegye könnyen elviselhetővé az Ő kegye által a nagy csapást. A 2. gy. ezred 3. zászlóaljának tisztikara.”
A Székely Nép 1916. április 1-jei számában, a következő megemlékezés látott napvilágot: „Székely Gyula zászlós. Komor, ködös márciusi napon srapnell szilánktól találva hősi halált halt hazájáért, királyáért s egygyel megint kevesebben vagyunk a küzdők sorában. Az általános mozgósításkor mint egyszerű önkéntes káplár vonult be ezredéhez. A szeptemberi galíciai harcokban 1914-ben súlyos sebet kapott, melyből Isten segedelmével felépült. Másodszor a kárpáti harcokban vett részt, honnan megint, talán még az elsőnél is súlyosabb sebbel ment vissza. Hosszú ideig élet-halál között lebegve, ujra felgyógyult. Azonban ezen második sebesülése már bizonyos mértékben bénává tette s egyben alkalmatlanná is harctéri szolgálatra. Erős, hazafias érzülete azonban nem hagyta pihenni. Nem tudott beleszokni a hazai békés szolgálatba. Ő, aki már többször nézett szembe a halállal; aki kétszer a sír széléről tért vissza az élők sorába, nem tudott megbarátkozni a gyakorlótérrel; nem tudta elbírni, hogy az otthoni béke-katonák, akik a harcteret csak képzeletben látták, neki utasítást adjanak, s ezeket saját harctéren szerzett tapasztalataiknak tüntessék fel. Dacára annak, hogy szeretett hitvese, két kis apró gyermeke aggódott odahaza érette, a legközelebbi menetalakulathoz önként jelentkezett s újból a harctérre jött. Itt találkoztam vele olyan hosszu idő óta. Iskolatársak voltunk, s ma is előttem van, amint könyveivel a hóna alatt Szemerjáról jött fel reggelenként Sepsiszentgyörgyre a Mikó kollégiumba. Most is az a becsületes, nyugodt arc állott előttem. Bénasága dacára pontosan, lelkiismeretesen teljesítette kötelességét öt hónapon át. Kötelessége teljesítése közben érte egy srapnellszilánk s okozta halálát. Megrendülve s azon gondolattal állottuk körül egyszerü koporsóját, hogy ugyanezen sors juthat nekünk is osztályrészül. Gondolatban elkalandoztunk az ő szeretett hitveséhez és két kis gyermekéhez, kik még mit sem tudnak a szeretett férj és apa haláláról. Midőn koporsóját az idegen, a mi vérünkkel áztatott földbe, Gorodischtsche városnak délnyugat felé vezető utcájában a kis templom mellett lévő katonai temetőben a sírba engedték, s elhangzottak a lelkész utolsó szavai, köny jelent meg az edzett harcosok szemében. Ki tudja, hogy az elvesztett bajtárs utáni fájdalom mellett micsoda képek jelentek meg a bajtársak szemei előtt. Annyi azonban bizonyos, hogy mindenike fogadalmat tett magában, miszerint kegyelettel fogja az elesett hős bajtárs és barát emlékét őrizni, s igyekezni fog hozzá méltóan és hősiesen viselkedni. Mert Székely Gyula hős volt. Hősiességében – azt hiszem – páratlanul áll előttünk. Hősebb volt nálunknál, kiknek mellét vitéz­ségi érmek díszítik, mert mig mi testben is erősek vagyunk, addig ő testi gyengeségét lelki erővel pótolta; mert dacára annak, hogy a harctéri szolgálatra alkalmatlannak volt minősítve, önként jött ide közénk a harctérre, és bátran nézett szembe az ellenséggel s annak halált osztogató fegyvereivel. Azok közül való volt, kik meg vannak győződve afelől, hogy a haza szent ügyét csak a harcmezőn, golyózáporban, szemtől szembe állva az ellenséggel lehet szolgálni. Emléked, Székely Gyula örökkön-örökké élni fog lelkünkben. Előttünk van és lesz ezután is a Te béna alakod. Arcodon a becsületesség és hősiesség jelével most is látunk Téged képzeletben a lövészárokban. Isten veled! Nyugodjál csendesen! Harctér, 1916. március 21. Dr. Szász Elek”
Székely Gyula temetési szertartásáról a Tolnai Világlapja 1916. június 22-ei száma egy fényképet közölt a következő kísérőszöveggel: „Isten veled, vitéz bajtársunk! A haza, melyért hősi halált haltál, meg fogja őrizni emlékezetedet!” Egy elesett magyar tiszt temetését ábrázolja ez az orosz–lengyelországi, megkapó kép. Az egyik tiszttársa búcsúztatja el a hőst a bajtársak nevében. A század díszőrséget áll az egyszerű fakoporsó mellett, melyen ott van a bajtársak koszorúja.
Családunk féltve őrzött kincseit képezik Nagyapám tábori postai levelezőlapjai, melyeket a különböző állomáshelyeiről, Brassóból, Braslauból, Lublinból stb. küldött. A megkopott, szinte olvashatatlan, ceruzával írt levelekből árad a végtelen szeretet, aggódás és családja iránti ragaszkodás. Halála után özvegye és hadiárva gyerekei hazatértek Sepsiszentgyörgyre. Az egyik gyereke torokgyíkban halt meg, lánya, Margit a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban végzett tanítóképzőt, Komollón, Medgyesen tanított, később tanárnőként a sepsiszentgyörgyi Leány Líceum aligazgatója lett. Fia, Zoltán a Székely Mikó Kollégium latin–görög szakos tanára és a Székely Nemzeti Múzeum régész igazgatója, Sepsiszentgyörgy város Pro Urbe-díjasa volt. 1943-ban Székely Gyulát Magyarország Főméltóságú Kormányzója post mortem vitézzé nyilvánította. Halálának századik évfordulóján kegyelettel emlékezünk vitéz Székely Gyulára.

Összeállította: Dr. Székely Zsolt