Filmbe illő különben az egykori sepsiszentgyörgyi Művész mozi hanyatlása és bukása, illetve későbbi feltámadása. A kétezres évekre ez országos jelenség, kisvárosok sora maradt filmszínház nélkül, s később az egész Székelyföldet a mozi nélküli állapot jellemezte, évekig. Ez amolyan kulturális nyomor, a világ jobbik részén elképzelhetetlen állapot, amelyből kiutat találni bizony nehéz feladat. Sepsiszentgyörgy önkormányzata, bár jogilag tulajdonosává lett az egykori létesítmény épületének, nagy csatát vívott ama brassói diszkókirállyal, aki sehogyan sem akart távozni az általa bérelt, időközben abszolút rossz hírűvé silányult szórakoztató helyiségből. Emlékszünk még azokra a szintén filmbe illő jelenetekre, amikor sepsiszentgyörgyi rendőrök vesznek autóval üldözőbe a diszkóvá silányított moziépületből kétes, Brassó megyei fickókat, s lőnek gépkocsijukra. Hogy ennek a korszaknak vége lehetett, kétségtelenül az önkormányzat érdeme, a testület hosszasan perelt, majd 2012-ben kilakoltatta a bérlőt, s végre birtokba vehette az épületet. Talán ez volt a legnehezebb lépés a mozi egész kálváriájában. S hogy ettől a pillanattól eljuthattunk az újraindítás előtti, mai állapotig, azoknak köszönhető, akik hittek a mozi újjászületésében, és ezért cselekedtek is.
Ám hogy újra legyen mozijuk, ezt maguk a sepsiszentgyörgyiek is – egy figyelemre méltó részük legalábbis – akarták. Egyrészt, mert 1989 előtt, illetve a fordulat után még néhány évig számosan  jártak filmet nézni, másrészt, mert sokan gondolták, gondolják azt, hogy egy kultúrára építő székelyföldi kisváros nem létezhet korszerű filmszínház nélkül. Ezt bizonyítandó alternatív filmklubokba jártak, kevesen ugyan, de konokul, s amikor egy-egy filmfesztivál valamiféle nyúlványa elérte a megyeszékhelyt, bizony megteltek azok a terek, ahol vetítettek. Kint és bent egyaránt. Vagy ha egy-egy új, a nemzetközi porondon sikeres román film városunkba érkezett, szintén sokan voltak kíváncsiak a produkcióra, és érzékelhető volt: a sepsiszentgyörgyieknek szüksége van a mozira. Melynek sorvadó épületében egyébként történtek próbálkozások, fesztiválszerű rendezvényeket szerveztek a fagyos teremben: 2010 késő őszén például, az akkori kortárs magyar filmnapok alkalmával szinte színültig telt a mozi Hajdu Szabolcs filmjének, a Bibliothéque Pascal bemutatóján. S hogy egy nappal később már csak alig páran követték a nálunk kevésbé ismert magyar dokumentumfilm-rendező, Moldoványi Ferenc gyermekmunkáról szóló, a Másik Bolygó című megrázó alkotását, nem azt bizonyítja, hogy e témára kevésbé lennénk érzékenyek, hanem hogy megfelelő filmes kultúra nélkül átsiklunk a finomabb, kevésbé populáris alkotások fölött. A filmkultúra megteremtéséhez, fesztiválok esetleges bevonzásához pedig szükséges a mozi. Itt tartunk tehát most, hamarosan újraindulhat egy kultúrateremtő alapintézmény, annak teljes hátországával. Miként az elmúlt esztendőkben jó néhányszor, ráadásként jöhetnek majd rendezők és színészek, beszélhetnek filmjeikről, önmagukról, vizuális kultúráról, például.
Ám e szerencsésnek tűnő új kezdet pillanatában érdemes arra is gondolni, hogy kulturális intézményeink rendkívül sérülékenyek, kiszolgáltatottak. Mint maguk az alkotók is egyébként. Elég egy kis bizonytalanság, kilengés, oda nem figyelés, és ami ma van, holnapra már megszűnhet, s bizony nem minden kelthető újra életre. Vagy ha igen, csak tekintélyes, sziszifuszi ráfordítással. Kimúlik egy könyvkiadó, egy lap, egy rádió, egy színház, és csak az emlék marad. Meg a hiányérzet. Ezért jó időben, akkor felmérni valaminek az értékét, amikor még eleven, lélegzik, erőt és tartást sugároz. Mert ugyan az újjászületésre szép példa a sepsiszentgyörgyi mozi, a kultúra területén e jelenség nem általánosítható. Feltámadni ugyanis jóval nehezebb, mint életben maradni.